A költő eszmefuttatása a rousseau-i gondolatmenetet követi: magántulajdon —> szabadság elvesztése —> megromlott emberi viszonyok. Ezen határozottan kimutatható Rousseau hatása, akinek Csokonai ismerte a műveit.
A rousseau-i természeti állapotot szembesíti a jelen természetellenesnek tartott társadalmiságával. Érvelése a horatiusi óda szerkezetét követi.
Ebben a részben a társadalmi és általános emberi kérdések kerülnek előtérbe, ezért a szemlélődés helyzetét a meditáció helyzete váltja fel, és a rokokó leíró szöveg is átmegy klasszicista retorikus érvelésbe. A beszélő elhagyja az első egységben megszólított ódai tárgyat, itt már nem a természeti jelenségekhez beszél, hanem az emberiséget szólítja meg.
A társadalmiság mint téma együtt jár az idill széttörésével, a harmónia megbomlásával, így ez a rész mindenben ellentéte az első egységnek, pl. a megjelenő képekben is: lágy fények – sötétség, finom dallamok – zsibongás, kecses tánc – vad tolongás, stb. Mindez azt érzékelteti, hogy a természet harmóniáját a társadalom diszharmóniája váltotta fel.
Az „éj” ebben a szövegkörnyezetben áttételes jelentést kap: nemcsak az éjszakai fényhiányt jelenti, hanem az elviselhetetlen emberi világ, a megromlott, értelem nélküli társadalom metaforájává válik. Ezzel Csokonai a felvilágosodás jellegzetes gondolatait visszhangozza.
A beszédmódnak megfelelően a szöveg nyelvi jellegzetességei is megváltoznak:
- Alárendelések: a mellérendelő mondatszerkezeteket ok-és célhatározói alárendelések váltják fel.
- Anaforák: a költő a természetes ősidőt és a természetes egyenlőséget megbontó civilizációt anaforás szerkezetek segítségével állítja szembe egymással. Az anaforák nyomatékot adnak a gondolatmenetnek.
- Birtokos névmások: a természetes egyenlőség megbomlását a birtokos névmások („enyim, tied, miénk”) és a tulajdonra utaló kifejezések („zárbékó”, „határ”, „árkolva”, „tilalmas korlát”, „pécézve”).
- Hiányoznak a díszítő jelzők, hatásos költői képek, háttérbe szorulnak a hangulatfestő költői eszközök.
Tárgyiasan fontos szavak, történelmi szakszavak, különböző megkülönböztető jelzős szókapcsolatok kapnak nagyobb hangsúlyt.
A negyedik bekezdés utolsó soraiban ismét a természet elemei (rétek, mezők, erdők, vizek) kerülnek előtérbe, de megmaradnak még a korlátozás kifejezései. Ezzel teremti meg Csokonai az átmenetet a vers utolsó egységébe, amely ismét piktúra lesz.
A 3. egység (85-98. sor) a zárlat, amely ismét természetleírás: ódai hangú, szentimentalista stílusú visszafordulás a természethez. A lírai én itt rezignált pátosszal szólal meg, s visszatér a vers kiindulópontjához, a természethez. Így a gondolatmenet a társadalmi-általános emberi szintről visszajut a személyes szintre, az egyén természetélményéhez.
A társadalomból számkivetett ember a természetbe menekül, így a természetbe visszavonuló ember képével zárul a vers.
A megnyugvást adó természet képét Csokonai jellegzetes szentimentalista motívumokból (pl. arany holdvilág) építi fel. „Arany holdvilág”, „éltető levegő”, a természet hangjai („legszebb hangú szimfónia”, „édes erdei hangzások”) – ezeket nem kell megfizetni, az is élvezheti, aki nincstelen.
Azaz már csak a természet néhány szépsége az a közös kincs, amit az emberiség még nem bocsátott áruba. Ezek az ősi idill maradványai. Ezeknek lett „örökös földesura” a társadalomból számkivetett, a társadalomban élni nem tudó ember.
A beszélő a természetes egyenlőség eszménye mellett tesz hitet, hiszen a befejező 4 sor azt hirdeti, hogy a természet szerint minden ember egyenlő.
