Az elbeszélő / narrátor az a valóságos vagy fiktív személy az epikus művekben, aki a történetet elmeséli (azaz közvetíti a hallgatóhoz vagy az olvasóhoz), bizonyos nézőpontból láttatva azt (lásd: elbeszélői nézőpont).
Az elbeszélői hang kifejezést is használjuk az epikus művek elemzésekor, ami azt jelzi, hogy a beszélő milyen helyet foglal el a történetben. Ezt általában az igei személyragok száma és személye alapján határozzuk meg.
Egy műnek több elbeszélője is lehet, pl. Homérosz Odüsszeia c. eposzában a jelenbeli eseményeket E/3. személyű elbeszélő mondja el, míg a visszatekintésekben maga a főhős beszél E/1. személyben.
Egy műfajban, ill. egy műben hagyományosan egyfajta elbeszélői magatartás szokott megjelenni, de az elbeszélő szerepe, helyzete az író szándéka szerint sokféle lehet. Ez a szerep az elbeszélőnek magához az elbeszéléshez, ill. a közönséghez (olvasóhoz) való viszonya alapján határozható meg.
Az elbeszélő epika története az egyszerű és egyértelmű formáktól halad az összetettebbek, az elbizonytalanítóbbak felé. A legegyszerűbbek:
- az eposz elbeszélője mindentudó énekes, akinek előadásmódja ünnepélyesen emelkedett
- a mese elbeszélője ugyanolyan naiv, a történetben szereplő csodákat is elfogadó személy, mint a mese szereplői és hallgatói
Az elbeszélői magatartás ma ismert sokféle változata a regény műfaj újkori fejlődése során alakult ki. E magatartás egy olyan skálán határozható meg, melynek egyik pólusa a személyesség, másik pólusa a személytelenség (objektivitás).
Az elbeszélő (narrátor) szerepét a regényben a 20. századi epikaelmélet kezdte részletesebben vizsgálni (narratológia). Eszerint a regényben az elbeszélő (vagy narrátor) sokféle szerepet betölthet:
- közreműködhet az eseményekben (pl. Mikszáth Kálmán: Gavallérok)
- állhat a történet középpontjában (pl. Tamási Áron: Ábel)
- egyes mozzanatokban részesévé is válhat a cselekménynek (énformában megírt művekben)
- lehet mindentudó elbeszélő, aki felülről látja az eseményeket és a szereplők tudatába is belelát, gondolataikat is ismeri
- lehet az eseményeken kívül álló, de bensőleg érdekelt személy
- lehet hűvösen ironikus távoli szemlélő
- lehet csupán egyszerű krónikás
A 20. században az átélt beszéd és a belső monológ révén az elbeszélő háttérbe szorul (kevesebbet tud, mint a szereplők, az olvasóra bízza a kiegészítéseket), sőt, eltűnik.
A kifejezetten dokumentatív és vallomásos jellegű műveket kivéve az elbeszélőt sohasem lehet teljes mértékben azonosítani az íróval. Még akkor sem, ha nyilvánvaló, hogy a befogadó a szerzőről való képét a mű elbeszélője alapján alkotja meg.
