Cél: Faust elemzés írása
Hangulat: 67% kétségbeesés, 25% szarkazmus, 8% remény
Általános állapot: szellemi túlterheltség. Feladat drámaian túlaggódva.
Elolvasott oldalak száma: 112
Elfogyasztott csokikockák száma: adat elveszett a nyilvántartásban. Gyanúsan sok.
Jegyzetek:
- Elkerülendő: alkut kötni az ördöggel
- Különösen, ha vérrel kell aláírni
- És ha a tét a saját lelked
Péntek reggel: újabb sikertelen kísérlet arra, hogy megértsem Goethét, mielőtt a kakaóm kihűl.
Terv: túlélni a napot anélkül, hogy szerződést kötnék az ördöggel (vagy legalább ne vérrel)
***
A mai felfedezésem: Goethe Faustja nem éppen az a könyv, amit az ember könnyed olvasmányként magával visz mindenhova és hazafelé olvasgat a buszon.
Ugyanis Faust maga a világirodalmi pánikroham! Szegény pasas annyira akarja az Egészet, hogy folyton azon agyal, hogy bár doktor, mágus, bölcsész és (gondolom) nyelvtanilag kifogástalanul tud kántálni latinul, mégse tud SEMMIT. Ül otthon, bámulja a könyveit, és… unatkozik. Halálra unja magát. (Majdnem szó szerint.)
Ez a könyv egy filozófiai kalandtúra, tele mágiával, tragédiával és olyan kérdésekkel, amikre a Google sem tudja a választ.
Keletkezési mizéria, avagy Goethe és a 60 éves írói válság
Szóval, Goethe. A derék úr kb. hatvan évig írogatta a Faustot. (Hatvan. Év.) Ezalatt volt ideje beleírni a saját életútjának minden kanyarulatából egy darabot.
Kezdte fiatalon, amikor még hitte, hogy a világ megváltható, aztán folytatta öregen, amikor már csak abban hitt, hogy egy forró leves meggyógyathatja az ízületeit. A mű így kicsit olyan lett, mint egy életre szóló Insta-profil – csak több latin idézettel és kevesebb macskás képpel.
De kezdjük az elején!
A sztori eredete elég vad. Volt egyszer egy bizonyos Doktor Faustus nevű figura, aki valóságos személy volt (mármint úgy 500 évvel ezelőtt), és akiről úgy hírlett, hogy tudós, mágus, jós és afféle vásári mutatványos egy személyben.
Olyan volt, mint egy reneszánsz szélhámos-tudós influencer – csak YouTube nélkül. És akkor jött Goethe, aki fogta ezt a mondai figurát, és megcsinálta belőle a világ legbonyolultabb drámahősét.
Tudás? Pipa. Rang? Pipa. Elégedettség? Az sehol…
Faust egy igazi ős-zseni. Öregszik, okos (tényleg az), de padlón van. Végigküzdötte magát az egyetemi ranglétra minden fokán – már csak egy saját plakett hiányzott a tanszéki ajtóról. Már mindent megtanult, amit csak lehetett (bárcsak ezt érezné az ember vizsgaidőszakban!), mégsem boldog.
Mert közben halálosan depressziós is. Élete nagyjából annyira pezsgő, mint egy szikkadt rozsos zsemle, és minden reggel azzal az érzéssel kel, hogy „jobb lett volna inkább zen buddhistának állni, mint bölcselkedő kuruzslónak.”
Nincs pénz, nincs hírnév, nincs semmi, csak egy adag életundor. De mégis – mi hiányzik? Egy Netflix-előfizetés? (Ja, bocs, 18. század…)
Már a mágia sem segít. Már a Föld szelleme is leszedi róla a szenteltvizet. Faust ugyanis nem egyszerűen kíváncsi. Nem, Faust az igazságot akarja. Az abszolútot. A totálist. A végsőt. Ő mindent tudni akar. Az élet értelmét, a csillagok titkát, a gulyásleves pontos receptjét. (Na jó, az utóbbit nem.) És mivel ez a sok tudás sem hoz neki boldogságot, úgy dönt, hogy: oké, jöhet az ördög. (Higgadt helyzetértékelés: 1000%)
Prológus – ahol már tudjuk, hogy baj lesz
És belép Mefisztó – csípős nyelvű, pökhendi, mindent kritizáló figura, aki simán elmenne trollnak egy Facebook-kommentszekcióban. Amolyan kárörvendő tapló, aki direkt spoilerezi a sorozatot, amit te még csak most kezdtél el nézni.
Az Úrral vitázik, szemtelenül: a prológusban konkrétan leugatja a teremtést, mondván: az ember olyan, mint egy elrontott háztartási gép. Túl bonyolult, túl sok benne a hiba, és még használati utasítás sincs hozzá.
Mefisztó és az Úr megegyeznek: kipróbálják, mit kezd Mefisztó az emberi nem legjobb példányával, Fausttal. Szóval Faust kvázi egy spirituális tesztalany. Mefisztó szerint ez az ember kontármunka, mert boldogtalan és még buta is. Az Úr viszont hisz benne. Megható, na.
Szóval a nagy tét: Faust lelke. Mefisztó fogadást köt az Úrral, hogy elcsábítja Faustot a rossz útra. Az Úr meg rábólint – mintha egy iskolaigazgató lenne, aki pontosan tudja, hogy a problémás diák végül mégis átmegy majd év végén.
„Teljesítem minden kívánságod – cserébe a lelked az enyém”
Képzeld el: húsvéti harangszó menti meg Faustot az öngyilkosságtól (épp ki akarta inni a méregpoharat – hétfő reggeli hangulat). Utána jön egy pudli, aki haza is kíséri.
És itt jön a sztori legjobb része: felbukkan Mefisztó, aki – SPOILER – kutyának álcázott ördög. És nem, ez nem valami alternatív horrorfilm, ez Goethe szerint teljesen logikus. A pudli (igen, uszkár) besétál Faust után a szobába, majd átváltozik. (Itt megjegyzem: ez is csak a német klasszicizmusban történhet meg így, ilyen higgadtan.)
Na, és akkor jön az alku. Mefisztó ajánlatot tesz: ő mindent elintéz Faustnak, amit csak akar. Öröm, kaland, fiatalító kúra, szerelem – komplett élménycsomag. De cserébe Faustnak le kell mondania a túlvilági boldogságról. A szerződés szövegébe egy apró kitétel is bekerül: ha Faust valaha is azt mondja, hogy „Szép vagy, ó pillanat, maradj!”, akkor jön a pokol meg a nyavalyák. Vagyis Mefisztó elviheti a lelkét.
Kockázatértékelés:
Pro:
- Megfiatalodás
- Mágikus kalandok
- Szerelmi élet upgrade
Kontra:
- Teljes és örök kárhozat, ha csak egy másodpercig is boldog vagy
Hát… ki ne menne bele, nem igaz?
Tehát Faust szerződést köt Mefisztóval. Vérrel. (Mert sima golyóstoll nyilván nem menő a túlvilágon.)
Persze, Faust teljes magabiztossággal köt szerződést, mert meggyőződése, hogy őt úgysem tudja soha semmi boldoggá tenni. (Lásd: krónikus filozófus-depresszió.)
Ő az a típus, aki még egy wellnesshétvégén az élet értelmetlenségén agyal. Szóval elég tapasztalt lúzer ahhoz, hogy tudja: sohase lehet boldog, mert a világ mindig elrontja valahogy a dolgot, és ha a világ nem, akkor ő saját maga.
Mefisztó meg olyan, mint egy cinikus irodalomtanár, aki látott már pár világvégét, és közben sármosan szarkasztikus. Ő lesz Faust útitársa az „élet értelme 2.0” nevű projektben.
A boldogság keresése, avagy a lehetetlen küldetés
Az első rész a „kisvilágban” játszódik – hétköznapok, városi nyüzsgés, húsvéti harangszó (értsd: nosztalgia és bűntudat mixelve). Faust ebben a miliőben próbálja kitalálni, hogyan lehetne mégis élvezni az életet.
Mefisztó megpróbálkozik mindennel:
– Először: tivornyák, érzéki örömök
– Aztán: boszorkányfőzet (kicsit gusztustalan, de működik – Faust újra fiatal).
Mefisztó mindenbe belekontárkodik – népünnepély, ivászat, boszorkányfőzet –, de még mindig nincs meg az áhított boldogságpillanat.
Margit – a tragikus szerelem, amitől még az ördögnek is összerándul a gyomra
Aztán jön Margit, akibe Faust beleszeret (vagy inkább beleszédül), Mefisztó meg tolja alá a lehetőségeket, mint egy ördögi Tinder-algoritmus. Csak épp ez nem egy romantikus vígjáték, hanem tragédia. (Spoiler: nem lesz happy end.)
Margit ártatlan, szende, tiszta lelkű polgárlány. És persze gyönyörű – mert hát különben miért mozgatná meg egy örök elégedetlen bölcsészprofesszor lelkét? Faust Mefisztó segítségével elcsábítja. A történet innentől lefelé csúszik, akárcsak Margit erkölcsi-társadalmi helyzete.
A lány tényleg szereti hősünket, csak hát Faust nem épp a hosszú távú kapcsolatok híve. Sőt, konkrétan menekül mindenféle hétköznapi felelősségtől, mint egy bukásra álló diák a matek röpdolgozattól. (Megjegyzés: ez egy klasszikus kapcsolat, aminek a vége börtön, bűntudat és babagyilkosság. Szóval nem egy rózsaszín borítós regénybe való.)
Margit sorsa rettentő tragikus. Elveszíti az anyját (altató), a gyerekét (megfojtja), az eszét (összeomlik), majd az életét (halálra ítélik). És mindez Faust boldogságkeresése miatt. Köszi, Mefisztó.
Margit tragédiája a mű legmegrendítőbb része – egy ártatlan lány meghal, miközben Faust már rég új kísértés után lohol. (Addigra már egy boszorkányos orgián is túlvan, szóval tényleg minden lehetséges életvezetési hibát kipipál.)
Egy ilyen sztorit már nehéz egy csokor virággal vagy pár bonbonnal jóvátenni. Margit nem csupán egy szerelmi epizód. Ő maga a lelkiismeret. És Faust számára egy tükör.
Ki tehát ez az ember, és mit akar az élettől?
Spoiler: mindent. És semmit. Egyszerre.
Faust az a fajta főhős, akit egyszerre sajnálsz, dühít, meg kicsit irigyelsz is – mert mégiscsak alkut kötött az ördöggel és mindent megkapott, míg te örülsz, ha nem felejted otthon a tornazsákot.
De azért ő mégse egy sátánista pszichopata, hanem valaki, aki tudni akar, érezni akar, élni akar. És az a nagy tanulság, hogy az ember mindig keresi a jót – ha néha nagyon rossz helyen is. (Ami szép, csak nehéz elhinni, amikor épp pudli alakú ördögök kísérnek haza.)
A történet végére egy dolog világos lesz: Faust örök kereső. Nem az a baj, hogy meg akarja érteni a világot, hanem az, hogy csak érteni akarja, élni már nem tudja – és ez még az ördögöt is próbára teszi.
Goethe művét úgy szokták nevezni: világdráma. Ez nem azt jelenti, hogy a világ összes emberének egyszerre kell szerepelnie benne, hanem hogy az egész emberiség lelki nyűgeit sűríti egyetlen emberbe: Faustba.
Faust története nemcsak Faust sorsáról szól, hanem rólunk is. Mindenkiről, aki valaha ébredt már fel reggel azzal az érzéssel, hogy „mi az értelme ennek az egésznek?” (Pluszpont, ha aznap matekdoga is volt.)
Faust karaktere magába foglalja Goethe egész életét, világnézeti hullámait, és kb. az összes „-izmust”, ami a klasszicizmus-romantika-realizmus háromszögében fellelhető. (Megjegyzés: Goethe legalább annyi határvonalat lépett át, mint én december 31-én „csak egy pohár” pezsgő után. A Faust meg olyan lett, mint egy jó lángos: réteges, forró, és kicsit túl sok minden van benne.)
Túlélni a Faustot – de hogyan?
Szóval a lényeg röviden (ha csak ezt jegyzed meg, már megérte):
- Faust = ember, aki nem éri be azzal, ami adatott neki (valahogy mindig a „több kell!” érzés gyötri)
- Mefisztó = cinikus ördög, akinek mindig van egy gúnyos megjegyzése, de közben a legviccesebb karakter is
- Tanulság = a tudásvágy nem bűn, de a boldogságot nem a boszorkánykonyhában kotyvasztják.
- Goethe = zseni, aki ezen a művön 60 évig dolgozott (kábé háromszor abbahagyta, mint én a januári edzéstervet, de aztán negyedszer is újrakezdte, és 5 nappal a halála előtt befejezte)
Ami különösen zseniális Goethe művében, az az, hogy nem egyszerűen elmesél egy ördögös sztorit, hanem tálcán kínálja az emberi lét legfájóbb kérdéseit:
- Mi a boldogság?
- Mire jó a tudás?
- Hol a határ a vágy és a rombolás között?
- És miért van az, hogy az ember akkor is elégedetlen, ha már mindene megvan (vagy legalábbis van egy Mefisztója, aki mindent elintéz neki)?
És ez az egész dráma nem is igazán színpadra készült, hanem inkább arra, hogy az ember egy sötét szobában magába roskadva olvassa, miközben azon gondolkodik, hogy elég-e neki a középszintű érettségi, vagy inkább mégis eladná a lelkét az ötösért.
Végső tanulság:
- Nem mindenki boldog, aki sokat tud.
- Ne bízz az uszkárokban.
- Fogadd el, hogy néha az is elég, ha csak keressük a választ.
- És ha egy démon alkut ajánl, előbb gondold végig, mennyit ér az a pillanatnyi öröm.
A Faust nem egy moziba való popcornos szórakozás, hanem komoly agymunka. Ez olyan mű, ami fejtörő olvasást igényel. Ne csak elolvasd – gondolkodj is rajta! Még akkor is, ha az „értem vagy nem értem?” kérdése percenként változik, mint az időjárás egy júniusi vihar előtt.
Olvasd, ha tudod!
És sohase köss vérszerződést egy pudlival!
***
Komoly elemzés ITT. 🙂
