A Puszták népe elemzése ITT olvasható.
1. Tájékozódás. Puszta a Dunántúlon. A puszta lakóinak lelkülete
Az író, Illyés Gyula első személyben meséli el élményit, amelyeket szülőföldjén, a dunántúli pusztán szerzett. „Pusztán születtem, és ott is laktam serdülő koromig.”
A „puszta” Petőfi költészetében regényesen szabad, végtelen legelőt jelent. A dunántúli magyar nyelvben azonban egészen mást jelent: „a nagybirtokok közepén épült, s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti”.
A cselédház abban különbözik a tanyától, hogy a tanyán csak egy-két család él, míg itt hosszú tömeglakásokban néha 100-200 család is él összezsúfolva. Elvileg egy szobában csak egy család lakhat, de ezt a szabályt sok helyen nem tartják be. Ráadásul „a cselédek elég szaporák, körükben egy család általában hat-hét, sőt nemritkán még ma is tíz-tizenkét lelket jelent”.
A kastély a legdíszesebb épület a pusztán (hatalmas, gyönyörű park közepén teniszpályával, mesterséges tóval, gyümölcsössel és kovácsolt vaskerítéssel), a második legnagyobb az ököristálló. Utána jön a gazdatiszt, az ispán és a főgépész háza. Csak a kastély volt körülkerítve, a házak nem.
A legtöbb pusztán 3-4 végtelen hosszú cselédház van. „A hosszú tömeglakások beosztása olyan, hogy két-két szoba közé esik egy szabad tűzhelyű közös konyha. (…) A cselédházak előtt és mögött egypár lépésre (hogy vigyázhassanak rájuk) sorakoznak a cselédek konvencióban engedélyezett disznainak és tyúkjainak ólai.”
Külön cselédház van a béreseknek (ökörhajtóknak), kocsisoknak, kanászoknak és dohányföldieknek. A puszta társadalmában hagyományosan a kocsisok a béresek fölött állnak, bár a bérük nem magasabb. A legalacsonyabb rang nem a kanászoké, mint a falvakban, hanem a dohányföldieké.
„Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei művelik. Erkölcsben, szokásban, világfelfogásban, de még járásban és karjának mozgatásában is ez a népréteg minden másiktól élesen különbözik.” Teljes elszigeteltségben élnek a pusztán.
A pusztai cseléd és a zsellér nem ugyanaz. A zsellér „a közeli faluba szorult, a szolgálatból kikopott cselédet és napszámost jelenti”.
A pusztaiak „furcsa, áporodott, de mégis erőt adó közösségben élnek, anyagilag és szellemileg egyaránt; ez a közösség nem egy vonásában inkább hasonlítható a gyári munkásság külön összetartozásához, mintsem a falvakéhoz. Persze azért lényegében attól is elüt.”
Aki a pusztán született, annak még a falu is idegen világ, és furcsa neki, hogy ott utcák és szabályosan egymás mellé épített házak és forgalmas piacok vannak. Amikor Illyés Gyula 8-9 éves korában először látott falut, rettenetes szorongás lepte meg.
„Eladdig nem láttam két házat, amelyet valami célzattal egy vonalba raktak, s most nem tudtam betelni ezzel a rengeteg házzal, ezzel az ijesztő renddel és összezsúfoltsággal. A börtönfolyosók szabályossága, fegyelme és titokzatossága hat oly nyomasztóan a lélekre, ahogy azok az utcák hatottak rám kerítéseikkel, kapuikkal és a kapuk mögött lapuló házakkal.”
A Magyarországot ismerő külföldiek a vidéki kastélyok környékén élő, magyar szántó-vető népet alázatos, csendes, „kalaplekapó, rögtön vigyázzba meredő s épp ezért egy kicsit elnyomott” népnek tartották.
A puszták lakóitól valóban semmi se áll távolabb, mint az a rátartiság vagy büszkeség, amely az általános vélekedés szerint a magyar nemzetet jellemzi. Ezért:
„A puszták népét, homályos, finnyás ösztönből vagy szégyenkezésből, sokáig nem is tekintettem a magyar nemzethez tartozónak. Gyermekkoromban sehogy sem tudtam azonosítani azzal a hősies, harcias, dicső néppel, amilyennek a magyart ott a pusztai iskolában tanultam.”
De ez a büszkeség valójában a világ minden országában megvan a dzsentri (kisbirtokos) rétegben, így Magyarországon is. A puszták népe ezzel szemben szolganép, s ebből adódóan igénytelen, alázatos, engedelmes, tekintélytisztelő.
A puszták népe „nyelvben, szokásban, arcvonásban országszerte szinte hibátlanul őrzi ma is valamilyen fajta ősi alkatát. Nem házasodott össze más népekkel, még a szomszédos falusiakkal sem, főleg azért, mert senki sem volt hajlandó véle összeházasodni.”
A puszták lakói okos és jó szimatú nép, van érzéke a történelemhez. Mindig azt szolgálta, aki éppen a nyakára ült, ezért tudott életben maradni.
„Mint minden okos szolga, kétségtelen, hogy lelke fenekén ő is kegyetlen, bosszúszomjas, és bosszúállásában nem ismer se Istent, se határt, ahogy ezt legutolsó alkalma, a Dózsa-felkelés bizonyítja.” Viszont tanulékony, mert a felkelést követő megtorlásból megtanulta, hogy többé ne ártsa magát „az urak dolgába” (azaz a politikába).
A pusztaiak csöndben tűrnek. Nincs „képviselőjük, pártjuk, lapjuk, még ismerősük sincsen, aki nevükben szót emelhetne, holott nyilvánvaló, hogy az ország sorsa az ő vállukon nyugszik”, mert ők művelik a földet.
A tekintélytisztelet a vérükben van. Ez olyan erős ösztön, hogy a méltóságos úrnak (grófnak) még akkor is megadják a tiszteletet, ha haragszanak rá. „Családom körében meglepetéssel hallottam nemegyszer, hogy a grófot a legmeghittebb, legbensőségesebb beszélgetések során is csak mint méltóságos urat emlegették.”
Illyés Gyula egyik unokatestvérét, aki ispánságig emelkedett, a gróf egy nap indoklás nélkül kitette az állásából. Ezt megírja a családnak levélben, és faragatlanul kifejezi dühét a gróf irányában, de a gróf címét kísértetiesen tiszteletben tartja: „Most derült ki – mondja az egyik bekezdés –, hogy a méltóságos úr aljas dög és büdös kutya.”
Ezt a tiszteletet a pusztaiak nemcsak a történelmi nevű, régi arisztokrata családoknak adják meg, hanem az „újonnan jötteknek” és a „felkapaszkodottaknak” is. Nem igaz, hogy ezeket gúny fogadja, pl. az uradalmat szerzett zsidó családokat is megbecsülés és hódolat övezte. „A tiszteletadásban nincs válogatás. Nem kell hozzá sem ragyogó történelmi név, sem társadalmi állás.”
Illyés családja azok közé a pusztai családok közé tartozott, amelyek kiemelkedtek, „felkapaszkodtak”. „A családban három generációnyi terjedelemben a legalacsonyabb és az elérhető legmagasabb réteg is képviselve van. A többség persze ma is kétkezi szegény ember, zsellér, urasági alkalmazott, de akad köztük már kocsmáros, gépkocsivezető, tanító, sőt orvosnövendék is.”
Legtöbbre Illyés egyik nagybátyja vitte, aki az egyik vármegye főjegyzője lett. Ő volt a család esze, és az egykori mezítlábas fiú megtalálta a helyét az urak között. De aki kiemelkedik a pusztáról, az törvényszerűen el is felejti, honnan jött, mert kénytelen rá, különben elpusztul az új környezetben. „Ez a fejlődés útja, és nincs más út.”
Ezen a fájdalmas átalakuláson maga Illyés Gyula is átment, és időnek kellett eltelnie, hogy vállalni merje, hogy a pusztáról származik. De most hazatér és tárgyilagosan szemügyre veszi a puszták népét.
Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!
