3. A puszta külön világa. A cselédek a tulajdonról. Az összetartó erő. Két feltörekvő család
„Nem saját életemről akarok itt rajzot adni; nem érzem semmiféle olyan magaslaton magam, ahonnan a mögöttem maradt táj képét akár gyönyörködtetőnek, akár iránymutatónak mondhatnám. Egy népréteg lelkületét szeretném ábrázolni, ez minden törekvésem. Ha itt-ott mégis saját élményeimmel hozakodom elő, ezek az élmények csak magyarázó ábrák.”
A puszták népe saját külön világban él, saját törvényei, szokásai vannak. A magántulajdon pl. más fogalom a pusztaiak számára, mint a törvénykönyvekben, egyfajta ősi hagyomány szerint ítélik meg, amikor még „az enyém-tied fogalmát sem a földben, sem a szerelemben nem határolták oly mély árkok, mint manapság”.
A természet mindig mostohán bánt a pusztaiakkal: „ha az ember nem hal éhen, akkor már jól megy a dolog, a századok erre tanították őket”.
Mindegy, hogy a jég veri el a termést vagy a gróf veszi el, a pusztai cselédeknek csak annyi marad, hogy éppen éhen ne haljanak. „Egyszóval dolgoznak, mívelik a földet, s ha a koplalástól nem fordulnak fel, nemigen kérdezik, miért csak annyi jut nekik, amennyi fölháborító kevés jut.”
A jószágigazgatóné szerint azért kell elvenni tőlük, amit megtermelnek, mert ha mindenük megvolna, nem dolgoznának tovább.
Így hát mivel semmijük nincs, dolgoznak, és amikor csak tehetik, lopnak. Mindenki lopott az ún. „uraságiból”. A pusztai ember máshogy áll a lopáshoz: úgy gondolja, az uraságiból szabad elvenni. „Urasági vagy grófi, azaz közös, amelyből mindenki nyalábol, mielőtt meggondolatlan pazarlással a magáéhoz nyúlna.”
Illyés apai nagyapja, János, számadó juhász volt, először Esterházy herceg, aztán a bérlők alkalmazásában állt. A gyapjúból kapott részesedést, és az állatok szaporodása mértékében ő is kapott a juhokból, így volt, amikor ötezer juha volt. Nagyon büszke volt erre, egyenes derékkal, kidüllesztett mellel járt, ugyanakkor kényelmes, „szemlélődő, békés természetű, dúdolgató, fúró-farigcsáló ember volt”.
A dolgok a rossz irányba mentek: „az elhullott állatokból igazolásul csak a koponyát tartozott beszolgáltatni, később már a bőrt is. Még később az urak arra is rájöttek, hogy a juhot fejni is szokás, rájöttek a sajt ízére is, amely eladdig csak afféle paraszti rágdmeg volt. A világ ijesztően romlott.”
De addigra a nagyapának már volt szőlője, telkes háza. Ezt elsősorban a feleségének köszönhette. Felesége (Illyés nagymamája) virágoztatta fel a családot. „Ő hozta a családba a gránátos termetet és az akaratot. Juhászszármazék volt ő is, de hogy pontosan kicsoda-micsoda, azt sose tudtam.”
Az apai nagymama a férjénél is magasabb, fekete szemű, erélyes tekintetű, szívós és kemény akaratú, konok természetű asszony volt, Gyula félt tőle.
Később a nagyapa azt mondta az akkor már 10 éve halott feleségéről: „Kaptam volna szebbet is, módosabbat is, mint ez a Náncsi, de ez már lány korában egynapi járásra is kihozta utánam a tisztát. Nem bántam meg.”
A nagymama könyörtelenül takarékoskodott, hogy a család egy kis „vagyonra” tegyen szert. Emellett a bigottságot meghaladóan vallásos volt, és ezt a férjébe és a gyerekeibe is átoltotta.
„Nagyapáék hozzánk a harmadik pusztán, jó félnapi szekérjárásra laktak; minden látogatásból gazdag ajándékkal tértünk meg, sokszor csak azért mentünk.”
A nagymama olyan volt a pusztán, mint egy anyacsászárnő. Uralkodott a körülötte levő embereken: kovácsok, kertészek, magtárosok, csőszök vakon engedelmeskedtek neki. „Nem férje hatalmából uralkodott, hanem mondhatnám demokratikus alapon; azért, mert mindenkit meggyőzött arról, hogy arra termett.”
Az anyai ágon ugyanilyen erélyes, vezérnek született asszony tartotta a gyeplőt: az anyai nagymama hasonlóan erős akaratú volt, mint az apai nagymama. „Nem tartom merő véletlennek, hogy családom mindkét szárnyán asszony vezérkedett, irányította a hadmozdulatokat. Ebben a fojtott, ősi világban, amely összességében annyit megőrzött a törzsek melegségéből, minden családbokorban a nők uralkodtak, az anyák.”
A puszták népénél a matriarchális családmodell működik, a nők tartják össze a családot, vezetik a háztartást, míg a férfi feladata az, hogy dolgozzon. (A férfi egész nap a határban kószált, és legtöbbször nem is aludt a házban, hanem az istállóban aludtak, hogy vigyázzanak az állatokra. Legtöbbjüknek fekhelye se volt otthon. Nem is szerettek otthon lenni és a gyerekek sírás-rívását hallgatni.)
„A nőkön fordult meg ott is minden. Ha a család emelkedett valamit, az asszony erejét mutatta, ha lezüllött, az asszony puhaságát.”
Míg az apai nagymama a pénzt gyűjtötte, az anyai nagymama a szellem erejében bízott. „Művelt nő volt, meglepő tárgyi tudással, és nemcsak a pusztán, hanem az egész járásban s talán a megyében is párját ritkító olvasottsággal.”
Az anyai nagymama 9 éves korától cselédként szolgált, mészárosnál, kocsmárosnál, hivatalnoknál, zsidó fűszeresnél. A legutolsó helye a kőbányai sörgyár valamelyik igazgatójánál volt, ahol belső szobalányként 4 évet szolgált.
Az anyai nagyapa bognárként dolgozott ugyanabban a gyárban, amelynek igazgatójánál a nagymama szolgált, így ismerkedtek össze. A nagymama nézte ki magának a férfit, és „rögtön egy egész életen át kiapaszthatatlan, istenítésbe menő hévvel beleszeretett annak valóban nem mindennapi szépségébe, udvariasságába, előkelő nevébe – Lajosnak hívták –, és azt hiszem, mindenekelőtt páratlan ügyefogyottságába.”
Az anyai nagyapa, Lajos, Békés megyéből származott (Gyulaváriból). 16 évesen katona lett 8 évre, és a lovasokhoz osztották be. Félt a lovaktól, mégis 3 évig gondozta a vad méneket Kisbéren. Itt ismerkedett össze egy kovácslegénnyel, akivel összebarátkoztak. Ez a kovácslegény munkát szerzett neki a méntelep műhelyében, ahol kitanulta a bognármesterséget.
Később egész életüket együtt töltötték. „Ez a kovácslegény, aki nagy hangosságával, hirtelenségével és erőszakosságával mindenben ellentétje volt neki, cipelte őt közös szabadulásuk után az akkor virágzásnak induló Pestre és ott gyárról gyárra, mert csak ott vállaltak munkát, ahol kovács is, bognár is kellett. Ő vigyázott rá, ő gondoskodott róla, amíg a gondot át nem adta nagyanyámnak…”
Egyszerre nősültek, gyerekeik is egyszerre születtek. A kovácslegény Rácegresről származott, és haza akart menni a rácegresi pusztára, a rácegresi kovács lányát vette el. Így aztán, hogy ne kelljen egymástól elszakadniuk, Illyés nagyapja is Rácegresre költözött a feleségével, ahol szintén bognárként dolgozik. Így került a család anyai ága a pusztára.
„Nagyapa, akinek sorsa eddig az országfutó bogáncsé, most, az ismerős talajban, a biztos karó mellett egykettőre mély gyökeret ereszt, teleszívja magát életkedvvel és feszítő tervekkel. A neki való asszony mellett kiteljesedik, élete gazdag értelmet kap. A fenti „szabad”-verseny tülekedésében bizonyosan elvész; de itt a társadalom mozdulatlan televényében, a szegénység és a szolgaság alja világában az ő csöndessége, halkszavúsága és kálvinista merevsége is létjogot kap, tápláló gyökérré válik.”
Hobbiból méhészkedni kezd, a nagymama pedig eladja a mézet. Egész más a légkör a bognárműhelyben, mint általában a pusztán, a nagyapa személyisége miatt.
„Szófukar, mosolygó ember, akinek a szájáról soha egy hangos szó nem rebben”, sohasem káromkodik. „Körülötte a puszta szinte fortyog és fröcsköl az obszcén szavaktól, a fogalmak mindig a lehető legdurvább nevükön röpködnek, de az ő küszöbén és ablakán visszatorpannak.”
A bognárműhelybe lépve Gyuláék is ösztönösen elfelejtik a csúnya szavakat. „Én sokáig azt hittem, hogy nagyapa nem is ismeri ezeket a szavakat. Kiejtése sem olyan, mint a miénk, alföldi tájszólással beszél, talán abban nincsenek is meg ezek a szavak.”
Az anyai nagyszülők – mivel a nagymama hitt a szellem erejében – újságokat is vesznek (Képes Családi Lapok, Háziasszonyok Lapja). Ha valaki a harmadik faluban könyvet vásárolt, a nagymama értesült róla és kölcsönkérte.
„Mikor olvasott? Örök titok. Hajnaltól estig dolgozott, mert a konvenciós földeken kívül még feles földeket is vállalt az uradalomból, és azokat négy lányával kapálta, gyomlálta, még ünnepnap is.”
Istenben nem hitt, ateista volt, helyette „a nyomtatott betűt vette szentírásnak”. A regényekben olvasott dolgokat is elhitte, és igyekezett tanulni belőlük. „Ő volt az, aki a regényekből levonta az erkölcsi tanulságot, és a lóversenyen tönkrement ifjú gróf sorsából okulni igyekezett.” Lányai mind egy-egy regényhősnő nevét viselték.
Gyerekeit is rávette az olvasásra. Illyés édesanyja és testvérei „este harisnyakötés közben művelődtek, egyikőjük fennhangon olvasott, a többi villogtatta a tűt”.
A nagymama unokáit is igyekezett taníttatni, művelt embert nevelni belőlük. „Mikor a kastélyba francia nevelőkiasszony érkezett, megalkudott vele, hogy már nem tudom, milyen kézimunka vagy varrás ellenében, estente nekem órákat adjon, noha akkor még szó sem volt arról, hogy valaha középiskolába kerülök. Nyolcéves koromban franciául társalogtam, az ököristálló mögött”.
A kötés is szenvedélye volt, és még a fiúkat is megtanította rá. „Mit tudod, mibül élsz majd – mondta, és engem is leültetett. Általában, amire csak megtaníthatta, arra megtanította a családot.” Lányait iskoláztatni akarta, és szép jövő elé néztek volna, de rosszul választottak férjet.
Az anyai nagyszülők tehát „másfajták, mint a puszta többi lakója, de ezt sem ők, sem a pusztaiak nern érzik, nagyapa idegenek előtt véletlenül sem említi azt, amivel kérkedhetne, hogy anyja egy gyermekeibe koldusodott református pap lánya volt”.
Az anyai nagyszülők a többi pusztai szegénnyel „hallgatólagos, de épp némasága miatt felbonthatatlan, szoros szövetségben éltek, ez a szövetség táplálja őket is, és teszi lehetővé, hogy az évtizedes nélkülözés, megfeszített munka árán gyermekeik valahogy mégis kiváljanak. Ők, az öregek szinte szándékosan ragaszkodnak ehhez az alsó világhoz, érzik megtartó erejét.”
Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
