17. A „szólítás”. Akik elkerülnek a pusztáról. A pusztaiak a falvakban
Október 31-e (mindszentek előestéje) volt az esztendők fordulója. Az uradalom ezen a napon tudatja, hogy a cselédek közül kiket tart meg, és kiket bocsát el újévkor. Ekkor vették fel az új embereket is. Ez volt az ún. „szólítás”, amit a pusztaiak akasztófahumorral a gatyaremegtetés napjának neveztek.
Nagy volt ilyenkor a nyugtalanság a pusztán, mindenki aggódott a sorsa miatt. Kora reggel az egész puszta az iroda elé gyűlt, megtisztálkodva, ünneplőben. „Elől álltak az iparosok: a főgépész vezetésével a kovácsok és fűtők; aztán a bognár és a vele dolgozók; aztán a parádés kocsis, a magtáros, a kocsisgazda, a béresgazda, mindegyik a maga seregével, aztán a juhászok, gulyások, csikósok; a csőszök, az uradalmi kanászok, s legutoljára a béres-kanász, aki a cselédek falkáját őrzi…”
Mindenki néma, mindenki sápadt. Először a vezetők lépnek be, s ha megfelelnek, akkor a csapatuk elbírálásán már ők maguk is részt vesznek. Aztán jönnek egyenként a cselédek.
Ősi formula szerint, vigyázzállásban mondják a szöveget: „Ha emberségem, becsületem tetszik – szándékom maradandó”.
Az intézőség tagjai egymáshoz tolt asztalok előtt ülnek, középen ül a jószágigazgató, aki kifejezetten erre az alkalomra jön a pusztára. Mindenki elmondja a véleményét az adott cselédről, ha az kedvezőtlen, tanácsokat és figyelmeztetéseket adnak neki a jövőre nézve, a viselkedésére vonatkozóan. De a szidást a cselédek megkönnyebbülve hallgatják, mert akit dorgálnak, azt meg akarják tartani.
Akit el akarnak küldeni, azt nem próbálják „megjavulásra késztetni”, hanem szó nélkül a kezébe adják a cselédkönyvet, és fel is út, le is út. Ilyenkor a cselédek se mondanak semmit, mert erre az esetre nincs hagyományos szövegformula, legfeljebb jajveszékelnek vagy könyörögnek. Ennek az vet véget, hogy erélyesen felszólítják a távozásra.
Akit elbocsátanak, még aznap útra kel, igyekszik eljutni valamelyik környékbeli pusztára, hátha ott felfogadják.
Aztán következnek az új emberek, akik még előző nap kikérték a cselédkönyvüket a régi helyükön. A cselédkönyvben nincs jellemzés a régi gazdától, de az uradalmak titkos jelekkel közlik egymással, melyik cselédet nem érdemes felvenni. Ha a neve elé gondolatjelet tesznek, az azt jelenti, hogy az illető verekedős. Ha aláhúzzák a nevét, akkor semmiképp sem ajánlott a felvétele.
A szólítás előtt már hetekkel nyugtalankodik a puszta, és ez a nyugtalanság az Illyés családra is ráragad. Illyés apja minden évben menni akart, elfogta valami furcsa kóborlási vagy költözködési vágy, de végül mindig maradt a pusztán, még akkor is, ha esetleg valahol állást ajánlottak neki, és tényleg elmehetett volna a pusztáról.
A szólítás előtti hetekben vasárnaponként elkéredzkedett az intézőtől és körbejárta a rokonokat, akiknek „vidáman és magabiztos hangon adta elő, mennyire megbecsülik őt, milyen jó dolga van neki”. Nem nagyzolt; egyszerűen képtelen volt panaszkodni. Így védekezett a sok siránkozás ellen, ami ilyenkor eltöltötte a pusztát.
„Az urak gyakran változtak. A grófi család bérbe adta a pusztát, a lejárat után egy-két évig maga gazdálkodott, aztán megint bérbe adta, s újra visszavette a régi állománnyal, a kocsikkal, gépekkel s állatokkal együtt és természetesen a cselédekkel együtt, akik éppúgy a pusztához tartoztak, akár az előbbiek.”
A grófok gorombán bántak a cselédekkel, de sok mindent elnéztek nekik. A bérlők ezzel szemben személytelenek, kimértek és ridegek voltak, és nemcsak az érintkezésben. Udvariasan beszéltek, de nem volt bennük együttérzés, és úgy fegyelmeztek, hogy azonnal elbocsátották az illetőt. A szerződést pontról pontra betartották, de azon túl, ami elő volt írva, egy búzaszemet se engedtek elvenni.
Emiatt a cselédek mindig örültek a gróf visszatérésének, mert ő szemet hunyt, ha loptak az uraságiból. Inkább kevesebb konvencióval is beérték. Csakhogy utána újra bérlő jött, és tőle nem lehetett lopni, a konvenció viszont kevés maradt.
Rossz irányba haladtak a dolgok nagyon, ezért aki tudott, menekült a pusztáról. Ha valaki már öregedett és volt spórolt pénze, megpróbált valahol egy kis földet venni.
De a cselédek szeme előtt most már nemcsak a falvak, hanem a városok képe is lebegett. Pestre úgy gondoltak, mintha az valami tündérváros lenne. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy valaki a katonáskodás után nem jött vissza a „biztos helyre”.
Illyés nagyszülei is valamelyik bérlőváltáskor kezdtek azon gondolkozni, hogy faluba költöznek, mert a nagyapa méhészkedéssel meg tudna keresni annyit, amennyi az új konvenció volt. Akkor már 36 éve szolgáltak a pusztán. De nem volt annyi megtakarított pénzük, hogy megvegyenek egy parasztházat, kölcsönt kellett kérni egy jóbaráttól.
A nagyapa Sárszentlőrincre akart költözni, a „szép, rendes jobbágyközség”-be. Csakhogy a nagymama egyik lánya épp akkor Cecére költözött, és rögtön utána nagy bajba került. Férje halálos beteg lett és hosszú szenvedést jósoltak neki az orvosok. Így a nagyszülők Cecére költöztek, bár a nagyapa nem kedvelte a ceceieket („Milyen nép az, amely még vásárkor sem dalol?”). Volt Cecén egy középbirtokos, akinek volt egy elhanyagolt méhészete, így a nagyapa munkát is kapott Cecén.
Cecén könnyű eltévedni, mert az utcák összevissza kanyarognak, sokszor egy ház udvarába torkollnak. „Párizsban könnyebben kiismeri magát az utazó, mint Cecén. Cece ugyanis szabadtelepülés, ami azt jelenti, hogy a hajdani porták terjedelmes telkeit az örökösök úgy darabolták szét, és úgy építették be, ahogy kedvük és egymás iránti rokonszenvük diktálta. Ha a testvérek vagy sógorok szívesen látták egymást, a házakat szembe fordították, ha haragban voltak, háttal.” Ez nagyon jellegzetes városképet eredményezett.
A falu szívében a besenyő ősökkel rendelkező ceceiek laknak, az új házak tőlük tisztes távolságban állnak. A környező grófi pusztákról a faluba költözők egyszoba-konyhás vályogkalyibákban laktak, pirinyó udvarral. Az udvarok takarosak és tiszták, nincs istálló és trágyadomb, csak egy-két tyúk. Nagy itt a tisztaság, de nagy a nincstelenség is, a „cigány is csak az öngyilkosság határán kopogtat be” hozzájuk.
A falu ősi lakói nem érintkeznek az újonnan beköltözőkkel, a falu „egymástól különálló rétegekben éli életét”. Se gazdagágilag, se házasság útján nem vegyülnek.
Illyés nagyszülei nem a zsellérsoron vettek házat, hanem a falu közepén, az ősi besenyő utódok között. A nagymama egy hadvezér merészségével fészkelte be magát „az ellenség közé”, és akármilyen harcokat is vívott, egy év múlva már tekintélye volt a faluban. Véleményt és tanácsot is kértek tőle.
70 évesek voltak már ekkor Illyés nagyszülei, és a ház, amit meg tudtak venni, elhanyagolt kis parasztviskó volt, a kerítés a beköltözésük napján kidőlt. A nagyapa még 15 évet élt ezután, a repedező vályogfalak abban az évben dőltek be, amikor meghalt.
A nagymamának mindig volt dolga, talán még több is, mint a pusztán, talán ezért is tisztelték a ceceiek. Az első télen fontak a nagyszülők drótkerítést. Később a nagyapa méhest épített, szőlőt ültetett a kertbe, a nagymama rózsákat a ház elé stb. A helyi parasztok álmélkodva nézték, milyen paradicsomkertet teremtett a két öreg.
A nagyapa eleinte bizalmatlan volt a ceceiekkel, mert azt hitte, jöttmentnek tartják, de őket befogadta a falu. Sőt, tisztelték őket, ami ritkaság, mert a pusztaiakat mindenütt lenézték.
Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 15. oldalra!
