epigon: az epigonoi görög szóból ered, jelentése: utód(ok). Az irodalomban utánzót jelent.
Olyan szerző, aki egyik nagy hatású, híres elődjét utánozza kellő eredetiség nélkül, alacsonyabb színvonalon. Az epigon nemcsak egy nagy alkotó egyéniségnek, hanem valamely jelentős irányzatnak is lehet – többnyire jelentéktelen – követője.
Az epigonizmus ténye sokszor csak az utókor számára válik nyilvánvalóvá, az epigonszerző ugyanis nem tehetség nélküli, nem dilettáns, hanem az irodalmi élet nélkülözhetetlen résztvevője. Ideiglenesen akár sikert is elérhet, de nem képes az irodalomban hosszú távon hatást kifejteni, nem tudja továbbfejleszteni az előző korszak irodalmát vagy műveiben feltárni saját kora jellemző problémáit.
Tehát nem a tehetség megléte a kritikus szempont, hanem az a művész számít epigonnak, akinek nincs önálló mondanivalója, saját formakincse, ezért szolgai módon lemásolja valaki más jellegzetes alkotói stílusát. Általában a példakép külsődleges vonásait, modorosságait, egyéni stílusjegyeit veszi át.
Vannak korszakok, amelyekre különösen rányomja bélyegét az epigonizmus. A magyar irodalomban ilyen volt pl. a Petőfi-epigonok működésének időszaka.
Petőfi halála után elszaporodtak azok a másod-és harmadrangú költők, akik megpróbálták leutánozni a Petőfire jellemző népies stílust, mivel a korszakban ez a stílus volt a népszerű. Arany ízlésrombolónak tartotta az 1850-es évek petőfieskedőit és sokat hadakozott ellenük, ugyanakkor neki magának is voltak epigonjai a 19. század utolsó évtizedeiben.
A Petőfi-követők és az Arany-követők népes tábora egészen a nyugatosok elismeréséig, gyakorlatilag az első világháborúig folytatta tevékenységét. A 20. század közepének epigonszerzői már Adyt utánozták.
A világirodalomban epigonköltészetnek tekintjük az ókori görög és római irodalom nagyjainak utánzóit a hanyatlás korában, de epigon volt a francia és a német klasszicizmus számos kevésbé jelentős képviselője is.
