2. A táj lelke. A pusztaiak hazája. Szülőföld
A könyv írásának idején a dunántúliakat látatlanban is műveltnek tartják, csak mert az ország nyugati részén születtek. Illyés is kap ilyen dicséretet, amit nem érez kiérdemeltnek. Ő például egyetlen dunántúli várost se ismer.
Városban tízéves koráig nem is járt, csak egyszer (Szekszárdon volt kórházban). A tájon, ahol ő felnőtt, kétnapi járóföldre nem akadt város. Könyvének témája nem is a városok vagy a nemesi kúriák, hanem a puszta, melyet szülőföldjének tekint.
A szülőföld Illyés Gyula számára egy dombon álló, kis vidéki kétszobás házat jelent, alatta terült el a puszta. Jobbra volt a kulcsár, a béresgazda, a kőműves és a bognár lakása, balra a hosszú cselédházak. A fák között a kastély és a tiszti lak.
A pusztai emberek mind arra vágytak, hogy a pusztáról beköltözhessenek valamelyik faluba. „Pusztainak lenni egy kicsit szégyen volt, a talajtalanságot, a földönfutást, a hazátlanságot jelentette, ahogyan az is.”
A pusztai cselédek sokat hányódnak az országban, egyik pusztáról a másikra kerülnek. Az uradalom tulajdonosa ugyanis, aki több pusztát is birtokolt, kedve szerint áthelyezhette a cselédeket egyik pusztáról a másikra.
„A pusztaitól, ha azt akarták tudni, hová való, nem azt kérdezték, hol lakik, még kevésbé, hogy hol született, hanem hogy kit szolgál.” Illyés családja az Apponyiakat szolgálta, aztán a Zichyeket, Wurmokat, Strassereket, Königeket és azok rokonait (mert a rokon birtokos családok szívesen cserélgették egymás cselédeit).
A pusztaiaknak nincs hazájuk vagy otthonuk, ők minden pusztán otthon érzik magukat. „Aki például az Eszterházyakat szolgálta, az addig, amíg jó kegyben tudta magát, egy Tolna megyei pusztán éppúgy otthonos lehetett, akár egy sopronin vagy somogyin, mindenütt, ahol az Eszterházyaknak birtokuk volt.”
Vándoroltak az országban, minden holmijukkal, családostul oda mentek, ahol éppen szolgálniuk kellett. „Ide-oda vándorolgattunk mi is, néha minden cókmókunkkal, fölszedhető óljainkkal, tyúkjainkkal és tehenünkkel; néha csak rokonlátogatóba valamelyik ángyunkhoz, sógorunkhoz, aki öt-hat éves közelség után hirtelen elszakadt tőlünk. Néha egész éjszaka és egész délelőtt kocsiztunk. Mindig pusztán jártunk, mindenütt otthon éreztük magunkat. Szülőházam nem volt apám tulajdona, de szülőföldben páratlan örökséget kaptam. Egy fél vármegyét vallhatok a magaménak.”
Illyés nagy területet tekint szülőföldjének, de azon a földön magántulajdona egy talpalatnyi sincs. „Ahol a Balatonból csordogáló Sióhoz hirtelen társul szegődik északról a Sárvíz, de mégsem ömlik bele, hanem egy vármegye hosszán két-három kilométernyi távolságban mellette ballag (…) – én ott vagyok honn, az az én világom. (…) Fent Sárrét, lent Sárköz – ahol majdnem minden falu neve Sár-ral kezdődik –, ez az én vidékem.”
A hivatalos okmányok szerint Illyés Sárszentlőrincen született, a valóságban Felsőrácegrespusztán. „Sárszentlőrincen világéletemben akkor jártam először, amikor a két lábamon odagyalogoltam: a valóságban Felsőrácegrespusztán születtem.”
A bizonyítványába azért Sárszentlőrincet írták, mert a pusztán született gyerekeket hol egyik, hol másik település lakosságához sorolták a környező falvak közül (pl. Illyés édesanyja, aki ugyanabban a házban született, mint ő, az okmányok szerint pálfai születésű).
Rácegrespuszta múltjáról a cselédek csak mendemondákat tudnak. „Jártak itt törökök, azok emléke úgy megmaradt, mintha csak a múlt század elején tűntek volna el. Utánuk következtek pusztítva és égetve a rácok. Maradt valami emléke a kurucoknak is. A Habsburgoknak semmi nyomuk sem maradt. Aztán mintha a felhőkbe tűnt szakmai uralkodók helyett egy-két betyár uralkodott volna, Patkó Bandi jó kapitány volt. Aztán jöttek a grófok, aztán a zsidók, azaz a bérlők. Ez volt a helyi történelem.”
A pusztát sűrű lombkoszorú takarja, ezért kívülről még megpillantani se tudják az átutazóban levők, akkor se, ha Simontornyáról Sárszentlőrincre menet közvetlenül mellette haladnak el. A cselédek elszigetelten élnek a pusztán, és a puszta mellett vagy inkább fölött elhaladó keskeny, magas országút nekik már idegen világ, „veszélyes és tilos”. Hetente egyszer-kétszer cigányok, vásárosok vagy lakodalmasok vonultak az úton.
A puszta túloldalán a grófi fenyveserdő terült el, előtte marhalegelő. Öt-hat környező faluval együtt alkotta a puszta a grófi uradalmat. A falvak egyike volt Sárszentlőrinc.
Gyermekkorában Illyés egy vastag könyvben (amit még nagyanyja kölcsönzött egy vándorkereskedőtől) azt olvasta, hogy Petőfi 1831 és 1833 között Sárszentlőrincen járt gimnáziumba. Erre a tényre nagyon büszke.
„Nem volt tévedés, elolvastam másodszor, harmadszor, tizedszer is. Nem Sárszenten, nem valamelyik Szentlőrincen… hanem itt, ebben a faluban járt, ott arra a jegenyék mögött…” Attól fogva Petőfi szelleme beragyogta a kisfiú számára a falut („ezen az úton is járt, ahol most én járok, tán még Rácegresre is felment”…).
A lázadás szelleme már a kuruc korban is jellemezte ezt a vidéket. A kuruc generálisok megdicsérték a fölkelt póri népet, a puszta fiait, mert megfutamították az ellenséget. 1848-ban Görgey is megdicsérte őket, mert ők szorították csapdába Róth és Phillippovich horvát hadait Ozoránál.
„Ilyen harciasak a szolgák? Ilyenek; a puszták népe kitűnő katona.” És miért? Azért, mert „valahányszor szabadon vért lehetett ontani, valahányszor alkalom nyílt a fojtott keserűség kiöntésére, a bosszúra, isten a megmondhatója, mi miatt”, éltek a lehetőséggel.
„A puszták fiai nem sajnálták a bőrüket. Hősiesség és halálmegvetés dolgában a monarchia népei közül csak a bosnyákok versenyezhettek velük…”.
A pusztai cselédek harciasak, még bálba is késsel mennek. Egyik mondásuk: „magyar ember kés nélkül a kiskapun se lép ki”. Ennek másik változata: „bicska a templomban is jó”. Még ha templomba mentek, akkor is kivillant a vasárnapi csizmaszárból a hosszú nyelű kés.
És minden falunak megvolt a maga sajátos verekedési stílusa, ami jellemző rá. „A pálfaiak például arcba szúrtak, a simontornyaiak elnémultak, amihelyt a verekedés megkezdődött, s a késelést kísérteties csöndben végezték, akár egy szertartást. Az ozoraiak módszere a boncoló orvosok szerint beható anatómiai ismeretről tanúskodott: a nyakhajlatba döftek, a csontok közt pontosan az ütőérbe.”
Hasba, vagy általában mellen alul sehol sem szúrtak, ami egy kicsit magyar sajátosság, mert vannak népek, amelyek a gyomrot kedvelik. Ennek oka, hogy úgy tartják a kést, hogy a hüvelykujj a nyél végére feszül, és ilyen markolással csak felülről lefelé lehet sújtani.
„A rácegresiek a bicska mellett kedvelték a járomszöget is, amely körülbelül fél méter hosszú vasrúd, felső végén gyermekököl nagyságú gömbbel”. Ütöttek vele, de hajították is, mint a buzogányt.
Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!
