19. Akik kiemelkednek. A második és harmadik nemzedék. Út a társadalomba
Aki kiemelkedik a cselédek közül az értelmiségiek közé, az a puszta szelleméből semmit nem visz magával. Egyébként is nagyon ritka, hogy a cselédek vagy a zsellérek közül valaki középiskolába eljut, főiskolára meg egyáltalán nem járnak. Van, aki taníttatja a gyerekét, ameddig pénzzel bírja, de az többnyire nem elég a jobb élethez.
És előfordul, hogy az uraság beteszi valahova ingyenes tanulónak az inas vagy a tisztikocsis gyerekét, de ezek mind megtagadják utólag a származásukat. A pusztagazda és a magtáros fia gimnáziumba járt, de ezek nem béresek, és megsértődnek, ha valaki cselédnek nevezi őket.
„A béresektől nem vették jó néven a műveltségre való törekvést… Akit olvasás közben leptek meg, azt a háború előtt úrhatnámnak tartották, a háború után röviden kommunistának… A béresek között gyanút keltő volt már az is, aki nem volt elég durva és közönséges, aki nem káromkodott. Mit finomkodik? Az elurasodástól féltették. Amin ők… puhányságot, megbízhatatlanságot, sőt tolvajságra való hajlamot értettek.”
Műveltségre csak a harmadik-negyedik generáció tagjai tudtak szert tenni. Az első nemzedék még a pusztán él. A második beköltözik a faluba, ahol elveszti a lába alól a talajt. Aztán valamelyik családtag továbbsodródik a városba. Itt már kerülték a napszámosságot, és hozzájuk illő alacsonyabb hivatali állásokra vágytak (pedellus, portás stb.).
Aki tudta, az taníttatta a gyerekét, de ez már a harmadik-negyedik nemzedék (unokák és dédunokák), akiknek már fogalmuk se volt az őseik életformájáról és a pusztáról. Sőt, nem is igen dicsekedtek a nagyszüleikkel és nem is érintkeztek velük. Aki jogász lett és bejutott az úri szalonokba, az megtagadta a származását és azt állította, a nagyapja öreg földbirtokos. Gyakorlatilag áruló lett.
„A fiúk boldogultak az életben. Az iram, amelyet átvettek, nem egyet magasra röpített a régi keretből; minél magasabbra, annál nagyobb veszélybe, mert annál nagyobb idegenségbe. Amilyen biztos szövetkezésben, megtartó közösségben éltek hajdan az apák, olyan ingó talajra kerültek a fiúk…”
Gyula megkapta a négy elemi elvégzése után a bizonyítványt, és a tanító megjegyzése az volt: „kezdeni kellene valamit ezzel a fiúval.”
A Cecén élő nagymama egy nap megjelenik az Illyés családnál, hogy megbeszéljék a fiú jövőjét. Az anyja szeretné taníttatni Gyulát, de az apja nem sokra tartja az iskolát és a betűket, akkoriban épp a mészárosok mestersége tetszik neki, ezt ajánlja fiainak. A nagymama azonban kitart, de Gyula ekkortájt semmi tudásszomjat nem érez. A nagymamát kétségbe ejti a fiú közönye.
„Hát mi szeretnél lenni?” – kérdezte egy délután, megállva egy percre a dél óta tartó izzadságos, közös munkában. „Lovász” – közöltem vele őszintén, s már húztam is ki az udvarra, hogy rátermettségemet bebizonyítsam. Nagymama végigmérte a lovat, és egy hét múlva eladta.
A lóért kapott pénzt a nagymama magával viszi. A fiút beíratják az ötödik elemibe. Nagyon hiányzik neki a ló, bánatában az olvasásba menekül, és a vallásos rajongás is kitör rajta. Az iskolában a hittant tanító barátok könyveket adnak neki, ministrálni jár.
Iskola után a padlásra vagy a fák tetejére húzódik olvasni, otthon nem szívesen dolgozik, és ha mégis, akkor minden kiesik a kezéből. Ráfogják, hogy munkakerülő, lusta. A nagymama ekkortájt határozza el, hogy papnak adják – katolikus vagy református, amelyik sikerül.
De a fiúk továbbtanulását kívánó családtagok vesztésre állnak. Gyula bátyja nem járja ki a középiskolát, és az anyának azért is meg kell küzdenie, hogy legalább egy megfelelő helyre kerüljön inasnak. A nagymama reméli, hogy legalább Gyulát sikerül taníttatni, hogy följebb jusson.
Bármelyik felekezet iskolájába járatta volna, csak legyen ingyenes ellátás és tandíjmentesség, de nem sikerült bejuttatni. A hatodik elemit már úgy kezdi Gyula, hogy mindenki lemondott a jövőjéről.
De a nagymamának van még egy utolsó terve. Veszprémben az ötödik gimnáziumi osztálytól ingyen tanulhat a fiú kispapnak, ha jeles tanuló lesz. Tehát csak az első 4 osztályt kell fizetni. Az egyik nagynéni a közelben lakott, és vállalta, hogy nála lakhat Gyula.
A nagymama e szavakkal bocsátja útjára a fiút: „Pap persze nem leszel, de azért csak készülj annak.” Vagyis hazudnia kell a céljairól. Most mondja el a nagymama, hogy a lóért kapott pénzt betetette Gyulának a takarékba, és a tanulmányai befejezésekor majd kiveheti, hogy a pályáját megalapozza vele. De legokosabb csak akkor nyúlnia a pénzhez, amikor majd megnősül.
Eleinte kegyetlenül szenved Veszprémben, ahol kívülről-belülről megváltozik, átalakul. Eddig az édesanyja varrta a ruháit, de most szabó készít neki ruhát, nem túl jól, ezért kezdetben nevetségesen érzi magát. A tanulás viszont könnyen megy neki, a követelményeket túl is teljesíti.
A városban senki se ismeri, így szabadabbnak érzi magát, mint a faluban. „Csak néha lepett meg a szorongató érzés, amely azóta is meg-meglátogat, hogy a körülöttem levő emberek egy nap rájönnek valamire, arra tán, hogy félreértésből fogadtak be, s tűrtek meg maguk között, és fülemnél fogva vezetnek majd vissza, oda, ahova való vagyok, a rácegresi istállók környékére. Ilyenkor elcsüggedtem.”
Keményen tanult, jó tanuló lett, szépen halad, amikor azonban a puszta „visszarántja”. Az osztályban van két gyerek, aki szintén a pusztáról való, nagyjából olyan társadalmi rétegből, mint ő. Egymásra ismertek a ruházatukról. Az előkelőbb csoportok körül ténferegtek, hízelegtek, hogy maguk közé fogadják őket. Gyula idővel barátokat is talál.
Azonban egy mértanórán utoléri a végzet. A tanárnak nem tetszik, hogy tájszólásban beszél, ki akarja javítani a beszédét, és az egész osztály előtt nyilvánvalóvá válik, hogy pusztai. „Bregócs. Így gúnyolják a pusztaiak is a pusztaiakat. A kifejezést a falusiak nem ismerik. Ezt csak valamelyik pusztai társam mondhatta, az általános derültség növelésére.”
A tanár szerint okvetlenül meg kell tanulnia a helyes kiejtést, de Gyulának nem megy. Másnap már egyetlen hang se jön ki a torkán, amitől a tanár dühbe gurul, és kiküldi az osztályból. („Az olyan buta tuskónak, aki még beszélni sem tud – valami ilyesmit mondhatott –, nincs helye az osztályban.”)
A fiú kimegy, hirtelen nagyon fáradtnak érzi magát, és eldönti, hogy hazautazik. Megebédel a nagynénjénél, összecsomagol, és este már Simontornyán száll le a vonatról. De nem a szüleihez megy, hanem Szerentsésékhez Hegyempusztára. Mikor odaér, kiderül, hogy továbbköltöztek Csojjánosra. Oda is utánuk megy, és meg sem lepődnek, nem kérdeznek semmit, főleg azt nem, hogy meddig marad.
Azt tervezi, újévkor beáll félrészesnek a pusztán. Csakhogy a negyedik napon érte jön egy unokatestvére, aki szerint Gyula anyja nem tudja, hogy a fia megszökött az iskolából. A legény viszi magával Gyulát a vonatra, és mikor Gyula két-három megálló után leszáll és elindul visszafelé, alaposan eltángálja, majd újra vonatra szállnak.
Itt hirtelen, kurtán-furcsán véget ér a könyv, nincs szép kerek befejezése. Illyés az utolsó bekezdésben megokolja, miért nem tud tetszetős lezárást adni neki.
„Az olvasó megszokta, hogy a legfájdalmasabb kérdéseket feltáró művek végén is lel valami útmutatást vagy ajánlatot a megoldásra, hogy fölvert lelkiismeretét megnyugtassa… Én nem merem olcsó hiedelmekbe ringatni, magam sem vagyok hiszékeny. Látom a baj nagyságát, előre látom következményeit is. Egy nép élete forog kockán. Mi az orvosság? Az az olvasóra is tartozik annyira, mint az íróra, hisz ő is tudja már, amit az író tud.”
Vége
(Elemzés a műről ITT olvasható.)
