14. A szagról. Idegenek a pusztán
Néha vendégek érkeztek a pusztára (valamilyen munkára), és nehezen viselték a hely légkörét, mely számukra nyomasztóan súlyos volt. Idegenkedve, bizalmatlanul nézelődnek, nem szívesen lépnek be a cselédházakba, távolról bámulják az állatokat és a pusztaiakat, akik szintén távolról lesik őket. Zsebkendőt szorítanak az orrukhoz.
Nem könnyű átjárni egyik társadalmi rétegből a másikba, mert a mélyen és a magasan levő rétegeknek is mindnek megvan a maga sajátos atmoszférája. Az ember olyan testi tüneteket észlel, mintha bányába menne le vagy hegycsúcsra emelkedne egy felvonón (szédül, kavarog a gyomra, lüktet a vére, nem bír gondolkodni, levegő után kapkod). A társadalmi helyzete ugyanis meghatározza az embert.
Ha vendégek jönnek, általában zsebkendőt szorítanak az orrukhoz. Nehéz ugyanis megszokni azt a jellegzetes szagot is, ami a pusztán van.
Azok a szagok, amelyek gyerekkorában megszokottak voltak, később, felnőttként visszalátogatva fojtogatják Illyés Gyulát, és folyton szellőztetni akar. De a nagymama fázik, és becsukatja vele az ablakot („már a szagunkat se bírod?”). Illyés valóban nem bírja a szagot, és emiatt szégyenkezik, önvád gyötri, hiszen az otthoni szagról van szó, és árulónak érzi magát. „Kész úr” – mondja rá a nagyanyja.
„Néztem a téli csillagokat, és elgondolkoztam az emberi fejlődés menetén. A híres haladáson, amelynek vívmányai egyelőre csak növelik az emberek közt a távolságot. A középkorban a várúr lenyakaztatta a jobbágyait, de ha a sors úgy hozta, meg tudott egy szobában maradni velük. Mikor voltak az emberek közelebb egymáshoz?”
Mostanra a társadalmi rétegek eltávolodtak egymástól. „Most a cselédek, ha dolguk akadt a kastélyban, legfeljebb a folyosóig vagy az előcsarnokig juthattak, oda jött ki elébük az úr, s ott végzett velük, lehetőleg minél rövidebben. Ismertem gazdatisztnét, aki cselédházat belülről világéletében nem látott.”
A felsőbb rétegek húzódoznak a cselédektől, pedig a cselédek lakásai „nemigen voltak piszkosak. A cselédek sem. A fehérneműt általában egy-két hétig hordták, természetesen éjjel is, a hálóköntöst nem ismerték. Piszoknak azt tartották, ami már látszott is, ami élesen elütött a test vagy a fehérnemű alapszínétől. S ezt igyekeztek is azonnal eltávolítani.”
A szag miatt nem jártak le a földesurak sem a saját birtokaikra, Illyés se látta soha a saját földesurukat, azt se tudták, hol lakik. Egyszer az unokaöccse ellátogatott Rácegresre, akkor izgatottan várták, hónapokig készültek a fogadására. A cselédek sose láttak grófot, de sok mesét és legendát hallottak a grófokról, ezért a gyerekek képzeletét megmozgatta a látogatás.
Amikor a bérlők vették át a pusztát, ők gyakrabban látogattak el a birtokukra. Kutat fúrattak, rokonaik eljöttek a kastélyba, stb.
Koldusok mindennap érkeztek a pusztára, 10-15 km-t is gyalogoltak, csak hogy egy kis kenyérhéjat és egy fej hagymát kapjanak. A cselédkonyha előtt megállva rázendítenek keserves imáikra és énekeikre. Legtöbbjüket ismerték a pusztaiak, mivel a többség valamilyen baleset miatt munkaképtelenné vált régi cseléd volt.
A koldusokhoz tartoztak a „vándollók” (vándorok) is, akik csak éjszakai szállást kértek. A pusztagazda a borjúistállóhoz épített kis csalamádéfészerbe vezette őket. A küszöbre kiülve mesélnek a pusztaiaknak a világról (többnyire szörnyűségeket csapodár feleségekről, kegyetlen testvérekről, börtönökről stb.). A cselédek ilyenkor örülnek, mert nekik legalább van tető a fejük fölött.
Emellett próféták is szoktak a pusztára jönni (tarisznyájukban bibliával), valamint szavalóművész költők, kardnyelők és zenészek. Ritkábban köszörűsök, medvetáncoltatók, egyszer egy majmos ember, tyúkászok, rongyszedők és egy színésznő, akiről kiderült, hogy vándorprostituált. Többnyire terményt kérnek fizetségül.
Azonkívül vándorfoltozó varga, bosnyákok, miskárolók, gyümölcsárusok (mert a pusztán nincs gyümölcsfa), „disznó- és borjúkereskedők és a cigányok minden fajtája: teknővájók, dögevők, kártyavetők s olyanok, akik minden cím nélkül egyszerűen csak loptak.”
Salamon bácsi Dorogról mindig füttyszóval érkezett, és mindennel ellátta a pusztát a pálinkától a fejszéig, minden elképzelhető ellenérték fejében. Mindenki szerette a pusztán, Illyés nagyanyja hosszan elbeszélgetett vele. A cselédek támogatták, mint minden idegent, akinek nincs „se hazája, se gazdája”. Salamon bácsi úgy fejezte be pályafutását, hogy üzletet nyitott valahol a saját házában.
15. Kuruzslók és orvoslók. A puszta egészségügye. Sebészek. Népi gyógymódok
Olykor gyógyítással foglalkozó „tudósok” jöttek titokban a pusztára, s érkezésüknek gyorsan híre ment. Ezek jobbára javasok és javasasszonyok (töpörödött anyókák és ájtatos képű aggastyánok), akiket a falusiak is tömegesen látogatnak.
A pusztáról nem tudnak kimozdulni az emberek, ha egyvalaki elvándorol a gyógyítókhoz, az azt jelenti, hogy az egész puszta segítséget kér. Ilyenkor a gyógyítók jönnek el a pusztára, vagy a távolból, üzenettel gyógyítanak.
Ha a gyógyító eljön a pusztára, valamelyik hívénél száll meg, és csak egy éjszakára marad. A cselédek egymásnak adják a kilincset, előre megbeszélt rendben (nappal az asszonyok, szürkületkor a férfiak).
A pusztaiak legtöbbször idegesek, de „nemcsak az idegeikkel volt baj. Szenvedtek ők a tüdejükkel, szemükkel, fogukkal, kezükkel, lábukkal, kiváltképpen a gyomrukkal és fülükkel: az öregedés mértékében minden porcikájukkal.” Mégis az terjedt el róluk, hogy nem betegesek.
Valóban nem betegeskedtek sokat, azaz nem nyomták az ágyat. „Tüsszentettek, és meghaltak; egy szellőszó sírba vitte őket.” Lehet, hogy valaki 10 éve vért hány, de attól még nem marad ki a munkából egy napot se, hanem egyszer csak meghal.
45-50 éves emberek már öregnek számítanak, és látszik rajtuk, hogy többféle halálos betegségük is van.
Az orvos csak a halál okát állapítja meg. A beteget nem ő kezeli, hanem valamelyik javas. Az orvosokban ugyanis nem bíztak a pusztaiak, mert az urak közé tartozónak tekintették őket. (Hacsak az orvos hétpróbás vizsgával el nem nyerte a nép rokonszenvét, nem kezelhette a betegeket.)
A javasok voltak az ő szemükben a „tudós emberek”, és azért bíztak bennük, mert maguk közül valónak tekintették őket. Azért is kedvelték őket, mert a javasok senkiről se mondtak le, nem ismertek „reménytelen esetet”, mindenkit kezeltek. De csak olyan bajjal illett hozzájuk fordulni, amiről senki se tudta, hogy mitől van. Az apróbb nyavalyákat maguk kezelték a pusztaiak.
Aki az állatok betegségeihez értett, azt az emberek betegségeiről is kérdezgették, pl. gyomorfájdalom ellen a kocsisok ugyanúgy kezelték önmagukat, mint a lovukat. Vérhast, epegörcsöt, érelmeszesedést otthoni népi gyógymódokkal kezeltek (gyógyfőzetek, fokhagyma, ráolvasás stb.).
Az uradalom nem bízott a kocsisok tudásában, és állatorvost szerződtetett az állatok mellé. Onnantól a cselédek is az állatorvoshoz vitték a saját állataikat, miközben ők maguk még mindig a javasokhoz jártak. A babona és ráolvasás először az állatgyógyászat terén szűnt meg.
A sebészet a juhászok hatásköre volt, mert értettek a birkák koponyalékeléséhez. Akinek a cséplőgép bekapta a kezét és ripityára zúzta, ahhoz Illyés nagyapját hívták, és ő a könyöktől levágta a kezet, hogy a legény ne vérezzen el.
„A törvény értelmében a beteg cselédet negyvenöt napig az uradalomnak kell gyógyíttatnia.” Az uradalomnak volt megállapodása egy orvossal, aki az uradalmi hintóval járt ki a pusztára, és évi konvencióért ápolta a cselédeket és azok gyerekeit 12 éves korig, de csak hashajtót és aszpirint írt fel. A cselédek amúgy se vették igénybe a szolgálatait.
Az uradalom főleg a fegyelem kedvéért szerződtette (hogy a cselédek ne bújhassanak ki a munka alól betegség ürügyével). Mivel a cselédek csak az utolsó pillanatban hívtak orvost (hivatalos segítséget) a betegekhez, a „doktorfogat” megjelenése mindig halált jelentett.
A felvételre jelentkezőket is az orvos vizsgálja meg, mert az uradalom csak az egészségeseket veszi fel, és aki sokat betegeskedik, azt elbocsátja. Volt olyan uradalom, ahol év végén felmondtak annak, aki 8 napnál tovább kimaradt a munkából. A pusztaiak nem a haláltól félnek, hanem attól, hogy elveszítik az állásukat, ezért tartanak a betegségektől, és ha betegek, addig titkolják, ameddig csak tudják.
A betegeket a pusztaiak nem sajnálják, nincs könyörület még a hozzátartozók részéről sem, felsőbbséges közönnyel viseltetnek azok iránt, akik megbetegszenek.
Nem is vallják be a betegek, hogy betegek. Szégyennek számított azt mondani, „beteg vagyok”, és nappal is ágyban feküdni. A cselédek csak a javasokkal voltak őszinték, mindenki más előtt eltitkolták a bajaikat. És ha a gyógyfőzetek és varázsigék nem hatottak, akkor magukat okolták a sikertelenségért.
A valódi orvosok utasításait nem tartják be, a valódi gyógyszereket nem veszik be. „Az öreg falusi orvosok nevetve oktatták ki fiatal kartársaikat, hogy a cselédeknek lehetőleg csak keserű orvosságot rendeljenek, minél keserűbb, annál jobb. És lehetőleg mindent folyadék alakjában. Abban esetleg még bíznak és beveszik.”
A javasok, gyógyítók utasítására viszont akár még megfürödni is hajlandók. Fürdőalkalmatosságuk nem volt, legfeljebb a folyóban fürödtek, azt is ritkán. Úgy gondolták, csak a fiataloknak való a fürdés, az öregeknek (házasoknak) már nem illik lubickolni.
Az orvosok is rájöttek, hogy csak akkor érnek el sikert a pusztaiaknál, ha egy kicsit kuruzslóként viselkednek. Az egyik patikus úgy gazdagodott meg, hogy a recept szerint készítette a gyógyszert, de amikor átadta, használati utasításként valamilyen babonás tevékenységet is rendelt mellé (pl. „csak úgy használ, ha a beteg éjfélkor, a keresztút porába rajzolt kör közepén veszi be, azután a botot a háta mögé hajítja, és visszanézés nélkül fut haza”). A hatodik pusztáról is hozzá jártak.
Amúgy a patikától is idegenkednek a pusztaiak. A javasok maguk készítik a főzeteiket, a gyógyszerek leginkább vándorkereskedők által jutottak a pusztára (pl. Salamon bácsi árulta őket). Az új találmányokat (pl. szemüveget) ügynökök hozzák el a pusztára.
Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 13. oldalra!
