8. A fegyelem és fegyelmezés. A munkabeosztás s a munkamenet. A cselédek közönye s a közöny oka
„Arculcsapásban a pusztai harminc-harmincöt éves koráig részesül. Aztán rendszerint csak hátulról kap a tarkóra vagy a nyakba, de leginkább csak egyet.”
Fegyelmezésként testi fenyítést alkalmaznak, csak az öregekre nem emelnek kezet, mert hatvan éves kor fölött a többség elsírja magát (nem az ijedtség, hanem a megaláztatás miatt).
A gyerekeket minden módon és eszközzel fegyelmezik. A kiskorú cseléd tizennyolc éves koráig a törvény szerint a gazda „házi fegyelme alatt áll”, aki a cseléd és a gazda közti szerződés értelmében bántalmazhatja (de aki nem az ő cselédje, azt nem veszélyeztetheti testi épségében).
A szokások vidékenként változnak, Felső-Somogyban épp a fiatalokat nem ütik meg, máshol vasárnap nem lehet fegyelmezni, mert a cselédek csak hétköznap tűrik el.
Pálca, bot, lovaglóostor stb. alkalmazása 20 éves korig szokás, mert 20 évnél idősebbek esetében a hatása kiszámíthatatlan (más, ha test a testtel érintkezik, és más a segédeszköz használata). Az állatlélektanhoz hasonlóan a magatartást nem az okozott fájdalom nagysága szabja meg, és kontraproduktív is lehet (pl. az egyik béres szavai: „Bottal ne üssön az úr!”).
Az ütéseket mindig némán viselik, „csak P. vidéke nevezetes arról, hogy arra úgy üvöltenek még a férfiak is, mintha ölnék őket”. Általában megvetés és gúny tárgya az, aki csak meg is mukkan.
A reformátusok kevésbé fegyelmezhetők, mint a katolikusok, ezért kevésbé szívesen alkalmazzák őket (az ellenállás szelleme miatt).
Ügyes-bajos dolgaikkal, panaszaikkal a cselédek az uradalom gazdatisztjeiből álló képviselőtestülethez fordulhatnak. Ezek igyekeznek tárgyilagosan igazságot szolgáltatni, akkor is, ha a cselédnek az uradalommal vagy épp velük van baja.
A pusztaiak folyton kiabálnak, emelt hangon közlik egymással a gondolataikat, „mintha mindenki egy kicsit süket volna”. Üvöltenek és kétszer-háromszor megismétlik közlendőjüket, főleg a rangban alattuk állóval szemben. Így a béresek harsány parancsokat kapnak, amit szenvtelenül fogadnak.
A munka nagy fegyelem alatt folyik. „Már három-négy kapás mögött is ott áll egy pálcás parancsoló, akinek nincs egyéb dolga, mint hogy serkentse az embereket.”
A túlzott ellenőrzés következménye, hogy amint a felügyelő elfordul, az emberek megállnak a munkával. A munkában és a mindennapi életben is csigalassúak, beszédük, gondolkodásuk is az. („Amíg egy béres megtörli az orrát, az félóra.”)
Nehéz a cselédsors. Az olyan munkát, amely hajnali 2-3 órakor kezdődik, és este 9-10 órakor fejeződik be, 4 évig se lehet bírni, nemhogy egy életen keresztül. „Vizet húzni, trágyát hordani, szekeret rakni, almozni napi tíz-tizennyolc órán át minden vigasz, izgalom, öröm, minden látható eredmény nélkül esztendőkön át.”
A csirások – a tehenészek – munkáját pl. 3-4 évnél tovább senki sem bírja ki, mert vagy az éjjel-nappal végzett kemény munka végez vele, vagy a trágyaszagtól csípős levegő megbetegíti.
A cselédeknek rendelkezniük kell szolgálati cselédkönyvvel (amely „16-od rész alakú, vászonba kötött füzetecske”), csak így fogadhatók fel munkára törvényesen. Ebben minden rájuk vonatkozó adatnak szerepelnie kell (nemcsak a szokványos adatok, mint neve, születési éve, vallása, családi állapota, lakhelye, hanem külső személyleírás is, mint termete, arcformája, szem-és hajszíne stb.).
A pusztai cselédek, ha élni akarnak, takarékoskodnak az erejükkel, ezért lassú a munkatempó. Aki gyorsabb ütemben dolgozik, megbetegszik. Azonkívül nem a saját földjük, ahol dolgoznak, a földesúr boldogulása pedig nem lelkesíti őket. A szükséges minimumnál egy fél mozdulattal se tesznek többet.
Nem érzik, hogy közük lenne a munkához, amit végeznek, mert a gyümölcsét se élvezik, innen ered közönyük és nemtörődömségük. A munka késleltetése dolgában nagyon agyafúrtak és leleményesek (pl. a búzásszekerek közül mindig a menet élén levőnek törik el a tengelye, így az egész karaván fél napig rostokol a sárban).
9. A pusztaiak egymás közt. Társalgási nyelvük. Civódások. Ajándékok. Alkalmak a vidámságra
A hierarchia szerint történik a szidás: meg van határozva, ki kit szidhat le: a földbirtokos a gazdatisztet szidja le, a gazdatiszt a segédtiszteket, a segédtisztek az ispánt, az ispán a gazdát, a gazda a cselédeket (béreseket), a cselédek a gyerekeket és az ökröket. A felettük állóktól kapott szitkokat az emberek lépcsőzetesen továbbadják, ugyanígy a verést is.
A gazda szitkait a pusztai cselédek ázsiai közönnyel hallgatják, mintha nem értenék. Viszont egymás között a legkisebb szóra is ugranak.
Az érintkezésben szigorú etikett uralkodik, minden mozdulatnak jelentése van. A nehezen kifejezhető érzelmeket és a kínos mondanivalót ugyanis szavak helyett apró mozdulatokkal közlik (pl. szívesen látják-e a vendéget, vagy remélhet-e a legény valamit a lánytól, akinek teszi a szépet).
A mozdulatok jelentése ráadásul pusztánként változó. Például Gyula egyszer egy másik pusztán az ottani rokonai pinceszomszédjánál vendégeskedett, és elmenet üdvözlésként kezet nyújtott az egész háznépnek, közte a család hajadon lányának is, aki vonakodva, de elfogadta. Később a lányt az apja nagyon elverte, mert náluk az ilyen nyílt kézfogás rokonok jelenlétében azt jelenti, hogy a lánynak viszonya van a legénnyel.
A pusztai cselédek sokat átkozódnak és káromkodnak, a káromkodásoknak sokféle árnyalata van, és a trágár beszéd elfojtott indulatokat rejt. Érintkezésükben még a jókívánság és a kedvesség kifejezése is durva mondatokkal történik. De főleg a harag és a felháborodás kifejezésében találékonyak. Néha hasonlatokat használnak, olykor humor is van benne. A feljebbvalóik előtt fogják csak vissza magukat.
A puszták népe alapjában véve békés, sőt, szelíd természetű. Néha egy külső esemény (pl. tragikus haláleset) előhozza belőlük az emberi érzéseket, és vigaszt, jókívánságot, szeretetet adnak egymásnak, máskor ugratják egymást és együtt nevetnek. Többnyire azonban rossz hangulatban vannak, és nem a nevetés, hanem az átkok és a verekedések határozzák meg napjaikat.
Ugyanúgy elszabadulnak az indulatok, mint egy külvárosi proletár tömegszálláson, de komoly verekedésre ritkán kerül sor (az aprókat pedig nem tekintik verekedésnek). Rácegresen gyakran összeverekedtek a férfiak, de vannak vidékek, ahol hónapokig nem ugranak egymásnak az emberek.
Az asszonyok imádták a gyerekeiket, de néha keményen odasóztak nekik. Soha nem higgadtan, fegyelmezési szándékkal, hanem mindig dühükben. A gyerekek kiismerték a szüleiket, és megszokták, hogy hirtelen haragúak, és gyorsan eljár a kezük, ezért ha mozdulni látták a karjukat, elszaladtak. Derültséget keltett, ha a dühös anya üldözni kezdte a gyerekét.
Néha az asszonyok is marakodtak egymással. Ezek a konfliktusok többnyire a gyerekek egymás közti veszekedéséből eredtek (ha a saját gyerekét megverte valaki másé), és hamar elcsitultak. A férfiak a feleségüket szíjjal verték, és az illem tiltotta, hogy a nők védekezzenek.
Csak akkor verekedtek össze a férfiak, ha a gazda nem volt jelen. Általában apróságokon vesznek össze. Lobbanékonyak, mert túlfeszített idegzetű emberekről van szó. Egyrészt a kemény munka miatt feszültek, másrészt a feljebbvalóiktól kapott sértéseket nem viszonozhatták, hanem le kellett nyelniük, így az indulat bennrekedt.
Olykor a legnagyobb gorombaságot mosolyogva fogadják egymástól, máskor egy ártatlan szó miatt is váratlanul robbannak. A verekedés gyorsan terjed, mások is bekapacsolódnak, kések is villannak, de hamar véget is ér (amint a dühüket kiadták). Mire a gazdatisztek előszaladnak, már újra rend van.
Ha asszonyok verekedtek össze, a férjük nem védte meg őket, hanem mosolyogva nézte. Ha a férfiak beavatkoztak, mindenki a saját feleségét verte meg. Az asszonyok viszont védték a férjüket. Ha férfiak verekedtek, akkor elé álltak, hogy felfogják az ütést (ütniük nem volt szabad). Ha lány védett így fiút, az azt jelentette, hogy viszonya van vele.
Feljelenteni, bepanaszolni egymást nem szokás, legfeljebb ijesztgetik egymást vele. Verekedésbe viszont olyan is bekapcsolódik, akinek semmi köze hozzá. Előfordul, hogy valakinek betörik a fejét (asszonyét is a másik asszony).
Hirtelen verekednek össze, aztán hirtelen mindent elfelejtenek. Se a bosszúállás, se a könnyes kibékülés nem szokás. A verekedés után minden úgy megy tovább, mint előtte (akik barátok voltak, újra barátok).
A falusi parasztoktól idegenkednek a pusztai cselédek, de a másik pusztáról származó cseléddel ugyanolyan közvetlenek (azaz ugyanúgy összeverekednek vele), mint a saját közösségük tagjaival. Megérzik egymásban a rokonlelket. Az öregek vásárban, a fiatalok búcsúkon találkoztak másik pusztáról való cseléddel.
Az ajándékozás nem szokás a pusztán, a cselédek féltékenyen óvják egymástól a javaikat, csak az uraiknak adnak szívesen. A felettük állóknak örömmel felajánlják a legféltettebb családi ereklyét is. Nem várnak érte semmit, mert a szegény a gazdagnak ingyen ad, szereti önzetlenül megajándékozni (minél magasabb rangú embernek ad, annál boldogabb), és köszönetet se vár.
Ha egymásnak adnak önzetlenül, azt mindig az illem és a szokás diktálja. Disznóvágáskor illett adni, gyermekágyas asszonynak illett küldeni, stb. Még az egymással ellenséges családok is adnak ilyenkor.
A vigasságokat is a szokás irányítja. Voltak ünnepek, amikor a nevetés, mosoly, fütyörészés volt a szokás. A bánatnak, az örömnek és a verekedésnek is megvolt az alkalma, és olyankor azt kellett tenni. Az első tavaszi napon mindenki fütyült és énekelt, májusban táncoltak a májfa körül stb.
Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!
