16. Summások, aratók, napszámosok. Azok jövedelme és élete a pusztán
Idegenek voltak a pusztán a hosszabb-rövidebb munkára elszegődő havi munkások, summások, részes aratók, falusi napszámosok is, de őket a pusztaiak nem érzik idegennek.
A munka és a szegénység közösségérzést teremtett köztük, ledöntve a válaszfalakat, akkor is, ha a jövevények más anyanyelvűek (pl. orosz hadifoglyok). Bárhonnan jöttek, a pusztaiak maguk közül valónak tekintették őket. Volt amelyik ott is ragadt a pusztán, mert megnősült.
A részes aratók a környékbeli falvakból jöttek, a summások (havi munkások, idénymunkások) Vas megyéből vagy a Felvidékről. Mindkét csoportba a zsellérek közül válogatódtak be az emberek, mégis e két csoport olyan távolságot tart egymással, mint az arisztokraták és a bankárok. „Lefelé, a nyomor alvilágában a társadalmi rétegek közt talán még nagyobb a távolság, mint fölfelé. Ég és föld választotta el őket.”
A summásokat (idénymunkásokat) úgy fogadják fel, hogy az uradalom egyik tisztje február vége felé útra kel, járja a falvakat és mustrálja az embereket, akik csapatba verődve várják, és a gazdatiszt a csapat vezérével állapodik meg.
A pusztaiak minden évben izgatottan várják a summásokat, és találgatják, vajon ugyanazok jönnek-e idén is, mint tavaly. Néha szerelem szövődött az idénymunkás és valamelyik „bennszülött” között, és a fiatalok fél évig nem látják egymást.
Ha ugyanazok jönnek vissza, akkor is megváltozva: megnyúlnak és megsápadnak. Már az első nap kikérik az első heti részüket, és hazaküldik.
Az uradalom az istállóban szállásolja el őket, ott kellett lakniuk, amíg tartott a munka. Az istállót nem lehet jól szellőztetni, se fűteni, és mosakodni se tudnak ott, annak ellenére, hogy a munkaszerződés szerint a munkáltató köteles lenne őket az egészségre nem ártalmas helyen elszállásolni és a tisztálkodásra lehetőséget biztosítani.
Nemek szerint elkülönítik őket, de az érkező férfiak és nők nagy része férj és feleség, így együtt alszanak, olykor gyerekeik is velük vannak. Így aztán családi gócok alakulnak ki az istállóban.
Otthon még ilyen körülményeik sincsenek. „Van a nyomornak oly mély lépcsőfoka, ahonnan már nem lehet szánakozással még mindig lefelé tekinteni? A cselédek szíve őszintén megesett ezeken a messziről jött időszaki munkásokon”, és igyekeztek segíteni nekik. Pokrócot adtak kölcsön, vendégségbe hívták őket, pedig maguk a pusztaiak is koldusszegények.
De csipkelődni is szeretnek, így az asszonyok rémregényeket mesélnek a messziről jött lányok erkölcseiről. Valójában ez falvanként eltér, és még két szomszéd falu közt is nagy lehet a különbség. Valóban volt olyan csapat, akik Mezőkövesdről jöttek és hajnalig viháncoltak, míg a következő évben egy olyan csapat érkezett (a mellettük levő faluból), akik olyanok voltak, mint a jég.
Volt olyan csapat is, amely részegen érkezett, a nők is, valahonnan Zalából. (A pusztán az asszonyok ihattak, de a részeges asszonyt szigorúbban ítélték meg a kikapós asszonynál is.) Kócosak, piszkosak voltak, veszekedtek, összevissza háltak egymással, vérbajosak voltak, a nők teherbe estek, a munkájuk se ért semmit. A pusztaiak tőlük elhúzódtak. Az uradalom majdnem kirúgta a segédtisztet, aki felfogadta őket.
A munkafelügyelők, parancsolók az idénymunkás lányokkal ugyanúgy rendelkeznek, mint a pusztán élőkkel, ebben sincs különbség.
A summások fizetségül az uradalomtól havonta 7–10 pengő készpénzt és terményt (búzát, lisztet, szalonnát, krumplit, babot stb.) kaptak. Az élelmet saját maguknak kellett elkészíteniük, és annyit spóroltak meg a napi adagjukból, amennyit csak tudtak. Az egész csapat közösen takarékoskodott.
Ők is reggeltől estig dolgoztak. „Azokat a munkákat bízták rájuk, amelyekhez nem kell állati segítség, de amelyhez ügyesség és figyelem szükséges. Répát egyeltek, kapáltak, kaszáltak, csak épp aratni nem arattak. Az aratás a részesek dolga volt.”
Az idénymunkások 5-6 hónapra érkeznek, és 40 pengő készpénzzel, és 20 pengő értékű megspórolt élelemmel térnek haza. Ezzel húzták ki a telet.
A részes aratók a környékbeli falvakból jönnek, így őket jól ismerik a pusztaiak, hiszen télen is benéznek hozzájuk. „Az uradalomban azt a munkát végzik, amelyet jobbágy őseik hajdan robotban végeztek.”
A gazdaságokban a 19. század végén feltűntek az aratógépek, és egyetlen gép egy egész aratóbanda munkáját elvégzi, pontosabban és fele annyi idő alatt. Mivel az ország egész földműves lakossága munka nélkül maradt, aratósztrájkok és parasztlázongások kezdődtek. A mozgalom hatására az aratógépek eltűntek.
„Az uradalmak a szántást mindenütt szántógéppel végeztetik, a vetést vetőgéppel, a gabona cséplése is gépekkel folyik; az aratás azonban országszerte ma is kézierővel, kaszával és sarlóval történik, akár századokkal ezelőtt (…) dacolva a fejlődés parancsával.”
A részes aratók is bandába verődve vállaltak munkát, és „aratópáronként körülbelül hét hold őszi és tavaszi terményt kapnak, a learatott minden tizedik rész, azaz minden tizedik kereszt az övék.” De a díjazásuk csökkent, vagy ugyanannyit kaptak, de többet kellett dolgozniuk érte (késő őszig különféle „mellékmunkákat” kell végezniük).
„Vállalnak mindent, csak hogy ők arathassanak. A mellékmunkák egy részét szinte ingyen végzik, nemcsak napi élelmüket nem, de még szerszámaik kopását sem keresik meg vele. (…) Ők szedik föl a babot, borsót, kukoricát, burgonyát, ők kaszálják le a rétet, a baltacint. A répatermelést is, az első egyeléstől a mázsálásig, ők végzik. Ők csépelnek. (…) Évenként körülbelül 110 napot dolgoznak a pusztán, ebből az aratásra csak 12–15 nap esik.”
Jártak Rácegresre napszámosok is, „olyanok, akik sem a részes-, sem a summásbandákban nem találtak helyet.” Ők is a környező falvakból jöttek, 70 éves öregek és 10 éves kislányok is voltak köztük. „A férfiak átlag 65 krajcárt kerestek, a nők 45-öt. Egy pár lábbeliért egy hónapig dolgoztak.”
„Voltak még itt-ott gányók is, feles dohányföldiek, furcsa, titokzatos népek, akiket a pusztaiak is kiközösítettek magukból. Bohémek voltak és páriák. Foglalkozásuk különleges szakképzettséget kívánt és az élet semmibevevését. A mesterséggel együtt a betegséget is megörökölték, sárgák voltak és szárazak (…). Izzasztó nehéz munkát végeztek, s közben ittak, daloltak, és fütyülve a világ véleményére, felháborító nyíltsággal szeretkeztek. Legtöbb helyen erkölcsi okokból száműzték őket.”
Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 14. oldalra!
