18. A pusztaiak jövője. A zsellérek
„A puszták népe egyre fogy, noha szaporasága minden más rétegét felülmúlja.” A kocsisné pl. 5-6 gyereket szül, de abból csak 4 éri meg a kétéves kort. De már a gyereknevelés is csak nyűg a cselédeknek. A négy gyerekből úgyis csak egy maradhat a pusztán, vagy egy se. Régen az uradalom örült, ha sok a gyerek, mert akkor annál több lesz az olcsó munkaerő. De ebben is nagy változás állt be.
Most már a bérlők sokallják az iskola fenntartásának költségeit, összevesznek a tanítóval, megszűntetik az iskolát (persze törvényesen ezt nem tehetik, ezért gyakorlatilag feleslegessé teszik az iskolát azzal, hogy csak gyermektelen munkaerőt fogadnak fel). A gyerek az uradalomnak is csak bajt és kiadást jelent, mert a nagybirtokok is ugyanúgy a haszonra törekszenek, akár más gazdasági üzemek.
Az állásukból kiesett cselédek a puszták szélén tengetik napjaikat a zsellérsoron. Máshoz nem értenek, mit kezdhet egy béres a maga tudásával a városban? Szakmunkásnak, iparosnak nem tudják képezni a gyerekeiket, mert az inaskodáshoz pénz kell, hiszen az inas nem kap bért, míg a pusztán a gyerekek már 10 éves kortól pénzért tudnak dolgozni.
A pusztai cselédek csak az uradalmakban kaphatnának munkát, de ott a gépek egyre több embert tesznek feleslegessé. A „fejlődés irama”, a „haladás szele” egyelőre kegyetlenül fütyül a pusztán. A gépek nem segítői, hanem versenytársai a munkásoknak, és nem a fejlődést szolgálják, hanem a hasznot.
„Kanadában egy tagban álló, százezer holdas területeket kellő felszereléssel egy-két tucat mérnök bevet és learat. Cseléd ott egyáltalában nem kell. Ez a jövő vár a magyar parasztokra is? Ha az az elv diadalmaskodik, amely nem az embert, hanem a termelés gazdaságos voltát nézi, a magyar puszták is kiürülnek.”
„A pusztáról természetesen kivezető út csak lefelé nyílt.” A pusztai cselédek a falvakba vándorolnak, hogy ott mint megtűrt, alacsonyabb rendű nép éljenek. „Egész életükön szerelmes sóvárgással vágyakoztak a falvakba, s iszonyodva hőköltek hátra, amikor azok kitárultak előttük. Tíz-húsz kilométerre a régi pusztától olyan idegenség, mintha egy másik csillagra kerültek volna.”
Nem találtak otthonra az új légkörben. A summások és napszámosok sorsa várt volna rájuk, de „abba is születni kellett, annak kitapasztalásához is egy élet kellett”. A pusztaiak esetlenek, életképtelenek a falvakban, nem találják a helyüket, még a zsellérek is lenézik őket, az aratóbandákba se veszik be őket.
Idővel azért a falvakban a zsellérek befogadták a pusztaiakat, de nem szívesen. A földdel rendelkező parasztok viszont még a zselléreknek se igen fogadták a köszönését, nemhogy a pusztaiaknak. „Mintha a falvakban három egymástól vadidegen néptörzs élt volna...”
Akiknek fölfelé sikerült kijutniuk a pusztai életformából, azok olyanok lettek a pusztán maradók szemében, mint a mesehősök. „A cselédfiú, aki Pesten levélhordóvá vagy rendőrré fejlődik, öntelten és fönségesen lépdel a karácsonyi ünnepek alatt a cselédházak előtt… egyre ritkábban látogat haza, s végül teljesen elszakad. Ha nem tagadná meg múltját, sose válhatna oly kis egyéniséggé, aminővé a társadalomban egy levélhordónak is alakulnia kell; örökké pusztai szolga maradna.”
Az Illyés családból is egyre többen költöznek el a pusztáról. A nagyszülők után a nagynénik is, gyerekeikkel együtt. Ők más pusztára vándoroltak.
Illyés szülei maradnak legtovább a régi telepen (Rácegresen). Az elvándorolt rokonok biztatják őket, az egyikük fél szemére vakon Pestre került, a Lehel piacon helypénzszedő lett, és most a pesti életet dicséri („villamossal utazik a munkába, a víz a falból folyik” stb.).
Végül egy uraságváltás miatt hagyják el a pusztát. A grófok megint saját kezelésbe vették a pusztát, a konvenciót leszállították, és az Illyés családnak meg kellett volna osztania a lakását egy másik családdal. Az új tisztek megsértik Illyés apját, akinél betelik a pohár.
Illyés apja Pestre megy, kitanulja a malomgépek és Diesel-motorok kezelését, és egy gyárban vállal munkát. Családját egyelőre nem viszi magával, a felesége és a gyerekei addig Simontornyára költöznek, ahol szobát bérelnek egy hentesnél (a falu végén, a zsellérnegyedben).
Megtakarításuk annyi volt, amennyit a felszámolt gazdaságukért (teheneikért, disznóikért) kaptak, Illyés apja ezt valamilyen vállalkozásba akarja fektetni.
Könnyű szívvel hagyták ott Rácegrest és bizalommal néztek a jövőbe. Szekéren viszik minden holmijukat. De más most, mint amikor vendégként jártak a faluban. Az új helyen eleinte félnek. Nincs tekintélyük, mint a pusztán volt. Almát esznek, mert az apa elutazásakor befektetésnek vett egy kocsi almát (aminek a fele már az érkezésekor rothadt volt, gyorsan meg kellett enni).
Gyula otthon van az anyjával, testvérei iskolában. Varrnak, olvasgatnak. Később Gyula is a falusi iskolába jár.
Egy nap beállít hozzájuk Kosaras néni, a csordás felesége. Ez a család már korábban elkerült a pusztáról. A pusztán Kosaras néni nem mert volna bizalmaskodni. A faluban letegezi Illyés anyját, de ő ezt nem bánja. Összebarátkoznak a Kosaras családdal. Gyula rádöbben, hogy most már ők is zsellérek.
A pusztáról beköltözők miatt a falvak lakossága megduzzadt. Simontornya egy-egy része is már olyan volt, mint egy város.
Illyés anyai nagyapja egyszer meglátogatja őket, és felháborítja a társadalmi süllyedésük. Pénzt ad, hogy beljebb költözhessenek a faluba. Ismét egy hentesnél bérelnek szállást, de már udvaruk is van óllal és istállóval.
A nagyapa üzenetet is hagy Illyés apjának, hogy hagyja ott Pestet, inkább ad neki kölcsönt, csak térjen vissza a családjához és otthon kezdjen valamibe. Az apát ez föllelkesíti, mert nem kedvelte meg a pesti életet. Vesz Pesten két lovat és hazatér.
Az egyik ló pókos, nem tud húzni, az állatorvos tanácsára a kis Gyula jártatja, és ez a ló lesz egyetlen barátja. Együtt csavarognak, néha fel is ül rá. Tízéves ekkor. A régi pusztai ismerősöket és Kosarasékat is a lóval látogatja, és elmegy a szomszéd községbe, Cecére is a nagymamáékhoz.
A rokonság rábeszéli Illyés apját, hogy béreljen kocsmát, legyen kocsmáros, mert ezt a foglalkozást tartják a felemelkedés legkönnyebb útjának a pusztaiak számára. („A kocsmáros, a faluvégi is, már félig az intelligenciához tartozott.”) Az apa belemegy, de néhány próbálkozás után feladja és örökre visszamenekül a pusztára.
Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 16. oldalra!
