5. A pusztaiak múltja. Parasztok, zsellérek és cselédek a történelemben. Az utódok a múltról
A múlt szebb volt, mint a jelen, mert több inge volt egy béreslegénynek. Az öregek mindig szebbnek látják „az ő idejüket”, de ezúttal igazuk van, valóban szebb idő volt, mert jobb soruk volt a pusztaiaknak.
Gyula sokat hallgatja kisgyerekként a nagyszülei meséit a fiatalkorukról, innen tudja, hogy régebben – a 48-as jobbágyfelszabadítás előtt – sokkal jobb világ volt a pusztaiak világa. Több ruhájuk, több élelmük volt stb. Kossuth neve viszont nem sokat jelent a pusztaiaknak, mert megfeledkezett róluk, akárcsak a többi honatya.
Nagy különbség van a telekkel (és vagyonnal) rendelkező és nem rendelkező parasztok között, előbbi lenézi az utóbbit már a középkor óta (egy telkes jobbágy már Mátyás alatt lenézte és megvetette annyira, ha nem jobban, a „föld nélküli, pusztai szolgát”, mint amennyire őt a földesúr). A jobbágyok (parasztok) és a zsellérek csak a közös nyomorúság hatására, a parasztfelkelések idején fogtak össze.
Mióta van ez? A honfoglalás idején eleink még nagyjából szabadok voltak. A betelepülő törzsek (létszámuk miatt) nem tudták belakni a teljes országot, így az ország fele királyi birtok lett Szent István idején.
A törzsek még közösen gazdálkodtak ekkor a földjeiken, és lehet, hogy Koppányék sejtették, hogy a szabadság veszélyben van, és valójában emiatt lázadtak fel („valószínű, hogy Koppányék az ősi vallással először is az ősi szabadságot akarták megvédeni, amikor kardot vontak”).
Leverték őket, és aki életben maradt, rabszolga lett, az akkor még szabad földek pedig egy-két idegen vitéz birtokává lettek. A mostani szolgák tehát a hajdani szilaj pogányok leszármazottai lehetnek.
A nemzetségi közös birtokokból mindenhol az országban királyi, egyházi vagy főúri birtokok lettek. A főpapok mellett 120 főnemes kezére jutott az összes terület, a honfoglalók azonban többen voltak 120 főnél… Ez azt jelenti, hogy a hajdani hősök leszármazottai jobbágysorba vagy szolgaságba süllyedtek. Könyves Kálmán megpróbálta visszaadni a földet a parasztoknak, akiktől elvették, de nem járt sikerrel.
Már a 13. században voltak majorsági és udvari cselédek, ők lehettek a mai pusztai cselédek ősei. A többiek jobbágyok lettek vagy telekkel nem bíró, más házában élő zsellérek. A falvakban a szabadtelkes jobbágyok mellett zsellérek és cselédek is voltak, akik rabszolgasorban éltek, és állandó nógatás és fenyítés alatt álltak.
A 14. század végén Angliában eltörölték a jobbágyságot, de Magyarországon csak ekkor kezdett a hűbériség igazán elfajulni. Addig erős volt a szántó-vető nép és a maga módján boldogult, de akkor elnyomás alá került, annyira, hogy „alig lehet különbséget tenni cseléd és jobbágy, sőt kisemmizett nemes között”. Egyre gyakoribbak a parasztlázadások, és a kisnemesség egy része is csatlakozik.
A Dózsa-felkelés leverése után Werbőczi törvénybe iktatta, hogy a telekkel rendelkező paraszt is és a zsellér is ugyanannyit köteles beszolgáltatni. „A Tripartitum a parasztok közt a legtökéletesebb egyenlőséget léptette életbe.” Azaz a parasztság is szolgasorba süllyedt.
„A középkorban a földesúr nem annyira a földjei, mint a jobbágyai rendben tartására tart cselédséget.” Később azonban a terményt eladták, így létrejöttek az üzemszerű nagybirtokok, melyek főleg állattenyésztéssel foglalkoztak.
„Csodálatos hogy a történelem milyen gyorsan tud fejlődni, valahányszor embertelen irányba fejlődhet.” A földesúr elszedte a jobbágy földjét, és a magáéból adott neki néhány holdat, amit a termés negyedéért kellett művelnie: „a nagybirtokok csillapíthatatlan étvággyal olvasztják magukba nemcsak a jobbágyok s a parasztok, hanem a köznemesek földjeit is.”
I. József idejére már csak néhány arisztokrata birtokolt kétszer akkora területet, mint amekkorát a jobbágyok műveltek. Ezek voltak az uradalmak, melyekről Táncsics lapja még 1848-ban is keserűen beszél, mert ezeket a földeket vagy csellel vették el (ellopták) vagy erővel (elrabolták).
„A pusztákon, a nagybirtokon minden időben ritkább volt a lakosság, mint a jobbágyfalvak területén.” Itt sokféle cseléd élt: kocsisok, juhászok, makkoltatók, béresek, urasági szolgák. Ezeknek munkafelügyelői a parancsolók. Az ispánok a 19. századi regényekben már feltűnnek, de a cselédek alig, és ha mégis, akkor idealizáltan (bölcs agg, útonálló stb.).
1848-ban az országgyűlés eltörölte az úrbért, felszabadult a jobbágyság, de földet a forradalmi kormány nem osztott, így a jobbágyfelszabadítás csak a telkes jobbágyság helyzetét javította (akik amúgy se lehettek sokan, mert a föld nagy része a nagybirtokosok kezén volt).
„Vannak, akik a szabadságharcról ingerülten törlik a forradalom elnevezést. Forradalom volt, de nem ért meg addig, hogy komoly, tartós eredményei lettek volna. Hogy a parasztok megválthatták földjeiket a földesúrtól? Nekik, a földmívelő lakosság többségének, a cselédeknek és zselléreknek, nem volt mit megváltaniok.”
A zsellérek és a pusztai cselédek a szabadságharc után is szolgák maradtak. Hiába költözhettek szabadon, nem sokat értek vele, mert nem volt semmijük, és ha elszegődtek valamelyik uradalomba szolgálni, ugyanúgy megbotozták őket, mint régen. „A kor jámbor vaksága egyenesen megdöbbentő. A divatlapok már a négerek sorsát könnyezik, de a pusztaiakat és a zselléreket még mindig nem látják.”
A jobbágyfelszabadítás jelei nem látszanak a pusztán. A pusztai cselédek (és a hozzájuk hasonló helyzetben levő zsellérek) ugyanúgy hajlongnak az uraság előtt, nincsen nagy változás. E néprétegről még könyveket se írtak, a történetüket se írták meg, megfeledkezett róluk az ország. „Nagyapáék feje fölött észrevétlenül húzott el a nagy idők szele.”
Ráadásul a történelmi fejlődés, a vasutak és az iparosodás megjelenése még rosszabbra fordította a sorsukat. „Nagyapa a változást a vonatoknak tulajdonította, teljes joggal.”
Azelőtt a pusztaiak csak pásztorkodtak, nem kellett kapálni-kaszálni, tarthattak sok állatot, volt ennivalójuk, még eladni is tudtak a piacon. „A XIX. század második felének első évtizedei, ha másutt nem is, a Dunántúl némely vidékén átmenetileg emeltek valamit a pusztaiak sorsán. A birtokokról elmaradt a parasztok ingyen munkája, a robot; a nyerészkedésre berendezkedő termelés pedig fokozottan kívánta az embert; a pásztornak volt becsülete.”
A cselédek igényei nem voltak nagyok. Ugyanúgy kunyhókban laktak, ruhájukat maguk készítették, szellemi szükségletüket kielégítette a népdal és a népművészet. Az uradalmak pedig nem törődtek vele, ha a cselédek tollasodni kezdtek, mert az állatok körül megbízható, hű pásztorokra volt szükség, és ők hűek voltak. Illyés nagyapja és társai az „uraság minden javát (…) féltékenyen őrizték idegen kezektől.”
De aztán jött a vasút, és nagy változást hozott. Most már bárhová el lehetett szállítani a búzát, ahol drágábban el lehet adni, ezért a grófok a birtokaikon a legelőket felszántották. A földművelő nép azonban még a földmunkát se végezhette, mert már nem ökrökkel szántottak. A nagybirtokok minél nagyobb nyereségre törekedtek, ezért az emberi munkaerőt felváltották a gépek, a gőzeke.
Egyre több paraszt jutott zsellérsorba, a falvakból kiszorultak a pusztára, így egyre több lett a pusztai cseléd. Így, hogy a cselédek elszaporodtak, egyre többen voltak ugyanannyi munkára. Be kellett látniuk, hogy rájuk is vonatkozik a szabad verseny. „Próbáltak küzdeni, próbálták menteni is egymást néha igazán hősi szívóssággal és önfeláldozással; hasztalan. A történelem megint elárulta őket.”
Mélyebbre süllyedtek, mint a jobbágyfelszabadítás előtt voltak. A szegénység, nyomor és elnyomatás abban az időben, amikor Illyés Gyula gyermek volt, ismét „történelmi méretekben öntötte el a pusztát.”
Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
