13. A puszta kultúrája. Iskola és egyházi élet. A hírköltők
Fél 8-kor nyitott az iskola a pusztán. Hanák bácsi volt a tanító, aki mellette mintakertész és méhész is. A törekvőbb gyerekek segítenek neki gondozni a kertet, méheket. „A közmondásba került állapot, hogy az iskola egyik fele büntetésből, a másik fele meg kitüntetésből kapál a tanító kertjében.”
Hat osztály volt, egyik padsorban ültek a lányok, másikban a fiúk (koedukált rendszer). Hanák bácsi sorra tanított minden osztályt (először az elsősöket, utána a másodikosokat, és így tovább). Amíg az egyik osztállyal foglalkozott, a többi leckét írt. Sokat lehetett itt tanulni, ha valaki akart. Feleltetéskor a felsőbb osztályosoknak feltett kérdésekre az alsóbb osztályosok is jelentkezhettek.
Gyula már elsős korában sokat tud alkotmánytanból, a számtan, matek viszont nehezebben megy neki. Hanák bácsi a gyónási imát gyakoroltatja főleg, minél rövidebb idő alatt kell elmondani, versenyfelelés van belőle.
Egyházkerületi értelemben a puszta Pálfához tartozott, így a pálfai plébánia káplánja hetente egyszer eljön. Az iskolaterem végében, a katedrával szemben van a kápolna, benne oltárral. Szombat este kinyitják az ajtót, megfordítják a padokat, és az osztályteremből templom lesz. Hétfőn becsukják az ajtót, és ismét tanteremmé válik.
Nagy ünnepek előtt eljön szombaton maga a plébános, ilyenkor az egész puszta meggyónt, másnap megáldozott. Régen maga a gróf ellenőriztette (Apponyiak, Zichyek, akik hithű katolikusok), hogy a pusztai cselédek eleget tesznek-e a hit követelményeinek.
A húsvéti és karácsonyi tömeggyónás során 100-200 fő is meggyón egy délután, ezért volt szükség rá, hogy a gyerekek megtanulják a gyónási ima sebes elhadarását. A plébános katonásan szigorú volt, a gyónás kihallgatásra hasonlított.
Ezzel szemben Hanák bácsi forradalmár, akit büntetésből helyeztek a pusztára valahonnan a Felvidékről. Régen az volt a szokás, hogy a gazdatisztek gyerekei nem a padban ülnek a cselédek gyerekei közt, hanem külön helyük van a tanító mellett a katedrán. Hanák bácsi ezt megszűntette.
A plébános és a tanító is méhészkedik, így a hivatalos ügyek elintézése után hosszan beszélgetnek közös hobbijukról.
Amikor épp nem gyakorolja a hivatását, a plébános barátságos ember. Néha a plébános és a tanító átmennek Illyésékhez vendégségbe. Ők az elsők, akik felfedezik a kis Gyula képességeit (ügyesen rajzol, kitűnően olvas, jól számol). Ez büszkeséget ad neki és szárnyakat kap tőle.
„Iskolába szerettem járni (…). Hanák bácsi alatt is megtanultam olvasni. Sőt, elég hamar írni is, hamarosan híres író lettem.”
Az iskolát mindenki rossz szemmel nézte. A költségeket az uradalom viselte, nem szívesen, mert a földbirtokosnak nem volt haszna belőle, de a törvény kötelezte rá.
Előfordult, hogy reggel a gyerekek megtudták, hogy tanítás helyett aznap napszámba kell menniük. Babot, lencsét szemeztek, répabogarat szedtek. Ilyenkor nem Hanák bácsi felügyel rájuk, hanem az uradalom parancsolói, akik őket is úgy kezelik, mint a felnőtteket, azaz pálcával járnak mögöttük és „biztatásul” ütlegelik őket. Aki ilyenkor sírt, azt a többiek is kigúnyolták és megverték, mert az volt a szabály, hogy férfiasan helyt kell állni.
A munkáért a gyerekek napi 10-20 fillért kaptak. A felnőttek helyeslik, hogy a gyerekeik napszámba járjanak, mert úgy gondolták, ettől megedződnek. Az iskolát viszont a szülők nem szerették, mert a gyerekeik ott nem kerestek pénzt. „Az iskolába úgy küldték a gyerekeket, mintha szívességből, mintha ingyen munkába küldték volna őket.”
Aki a puszta távoli részéből járt be az iskolába, az nem tudott hazamenni ebédelni, így enni sem tudott.
Azonkívül a pusztai iskola szégyen is volt, a módosabbak nem is járatták oda a gyerekeiket. A pusztai értelmiség vagy a falvakba, vagy a városokba küldte a gyerekét tanulni.
Az Illyés családban a nagymama fontosnak tartotta, hogy a gyerekek tanuljanak. Illyés testvérei az ozorai iskolában tanultak. Gyulát Rácegresre íratták be, mert az édesanyja nem akarta messzire küldeni.
„Olvasni az iskolában mindenki megtanult, a pusztán sokan tudtak olvasni.” Hírlapok azonban nem jutottak el a pusztára, mert betű „csak a csomagolásra használt nyomtatványokon érkezik, továbbá a naptárakban és a vőfélykönyvekben; ezek minden családnál ma is meglelhetők.”
A híreket a falvakba fuvarozó kocsisok csipegették fel és aztán szájról szájra adták. A napi hírek ilyen alakban érkeztek a pusztára: „Hallottad-e, Sárbogárdon mi történt? – A Kis Ferit a kisközben megölték” – és így tovább.
Aki írni is tudott a pusztán, az hírköltőnek nevezte magát. Minden pusztán akadt egy, néha kettő-három, akik főleg a falusi zsellérek közül kerültek ki. Apró papírdarabkákra írnak 4-8 soros verset, és mindig valamilyen hírt közölnek (pl. „Fülharapás Baranyában”, „Regölyi árvalány a kútba ugrott”, „Tamásiban a lányok is borotválkoznak”, „Hét liter tej a német gyomrában” stb.).
Illyés is ilyen költő lett a maga pusztáján. A „hírszolgálatot” tehát nem a nyomtatott betű végezte. Voltak olyan hírköltők, akik írni sem tudtak.
Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 12. oldalra!
