4. Két ellentétes család s két puszta találkozása. A puszta vallása. Az öregek
A nagyszülők nem örültek, mikor annak idején Illyés apja és anyja kinézték egymást maguknak. A fiataloknak sok akadályt kellett leküzdeniük, hogy összeházasodhassanak. Első pillanattól kezdve minden közéjük állt, a környezetük, a rokonaik, akiknek tiltása ellen harcolniuk kellett. De pont ez a sok akadály és tiltás forrasztotta őket össze.
„Derékig mindketten kiemelkedtek már az öregek világából, új lényeknek érezték magukat, a saját fejük után akartak cselekedni. Bizonyára egy kicsit örömüket is lelték a harcban: az állandó, eleven bizonyítékokban, hogy ők már mások.”
Illyés édesanyjáról azt beszélték a családban, hogy 16 éves korában öngyilkosságot kísérelt meg, amiért eltiltották a szerelmétől, édesapjáról pedig azt, hogy kezet emelt az egyik nénjére. Szerelmükről később nem beszélnek, mert gyerekeik előtt kicsit szégyellték ezt a nagy szenvedélyt.
Illyés apja nem volt olyan, mint a többi gyerek a családjában: „egyszerű volt, megelégedett, az ő szemükben élhetetlen”. Nem akart elkerülni a pusztáról (később, élete végén is képtelen volt megválni a pusztától).
„Apja mesterségét akarta folytatni, a juhászkodást. De amire ő felcseperedett, juhászszámadónak nagyapát is már szinte csak díszből tartották, egyre több földet törtek fel, a birkák egyre fogytak, a régi világ napjai meg voltak számlálva.” Beadták a kovács mellé tanulni, de az nem vette komolyan a tanítást. A nagyapa egész nap csavaroghatott.
„A vége az lett, hogy ami mesterséget ott meg lehetett tanulni, azt ő mind megtanulta. Kovácsnak éppolyan jó volt, mint méhésznek vagy fafaragónak, vagy kertésznek.” Általános tudása miatt a családja felsőbb rangba szánta (kulcsárnak, magtárosnak, később talán pusztagazdának). De mikor ez szóba került, megszökött otthonról és Pesten kitanulta a kazánfűtő mesterséget.
Áhítattal nézte a mezőgazdasági gépeket, irigyelte a gépkezelőket. Pár évig dunántúli pusztákon szolgált, de mindenhol csak pár hónapig. Így került Rácegresre is gépészlegénynek, és ismerkedett meg Illyés édesanyjával, akinek 5 hét után megkérte a kezét.
Az anyai nagyszülőknek nem volt rokonszenves. „Jókedvű volt, minden iránt érdeklődő, majd hirtelen a búskomorságig hallgatag; ezért gőgösnek és hányavetinek tartották. Szüleivel nem érintkezett, de mégis nagyra volt, hogy milyen előkelő családból származik.” Emiatt anyai ágon a rokonok gúnnyal emlegették, hogy „a nebándi számadó fia”.
A nagymama „elgyalogolt Nebándra, hogy figyelmeztesse a számadóékat, vigyék el valahová azt a fiút”, s ezzel halálosan megsértette őket. Nem tudtak a házassági szándékról, és felháborította őket, hogy egy ilyen jöttment családnak nem kell az ő fiuk.
Illyés apja végül hazatért a családjához, és kiderült, hogy ő a család szégyene, mert minden testvérének jól alakult a sorsa, felvitte az Isten a családnak a dolgát. Haragosan tiltakozott, ha lenézték vagy dirigáltak neki. „A sulykot azzal vetették el, hogy meg akarták nősíteni, s találtak is már egy hozzávaló módos juhászleányt.”
A hír eljutott Rácegresre is, mire Illyés édesanyját is férjhez akarták adni (kérő akadt bőven, mert szép arcú és jó hírű lány volt). Ekkor akarta megölni magát állítólag.
Ezután Illyés apja megjelent újra, és olyan udvariasan viselkedett, hogy megnyerte a rácegresi családot, és elfogadták őt vőlegénynek. Illyés édesanyját pedig megszólította leendő apósa a kútnál és elbeszélgettek. Aztán adott a lánynak 20 koronát jegypénzként.
„Anyám szép volt. Üde, lányos szépség, egy kicsit tatáros arccal, de tiszta, finom arcbőrrel s mindvégig ártatlan gyermeki tekintettel. Gyermekkorunkban megszoktuk, hogy amikor valami ismeretlen helyre vitt bennünket, mindenki lánytestvérünknek nézte; készültünk ezekre a félreértésekre, és ki nem fogytunk a nevetésből; ilyenkor ő maga is gyerek lett, lelkileg valóban egyívású velünk.”
Illyés apja hajlott a büszkélkedésre. A legkisebb dologgal is, aminek örülni tudott, nagyra volt, mindenkinek mutogatta. Így a feleségét is. „Ő maga nem vitte sokra – de íme, melyik fiú szerzett ilyen asszonyt magának, ilyen ragyogó szépségűt, finom lelkűt s ilyen okosat? Mindenért kárpótolva érezhette magát.” (A nebándiak tenyeres-talpas népség voltak, gyanakodva nézték a törékeny rácegresi lányt.)
Amikor összeházasodtak, Illyés apja nagyon messzire vitte el a feleségét (a Szolnok megyei pusztára, Őzehalmára), és csak akkor tértek vissza, amikor a két család valamennyire már kibékült (Illyés bátyjának születése után mentek Rácegresre lakni). Házuk az anyai nagyszülők házával szemben állt.
Mikor Illyés kisgyerek volt, felfigyelt a néma harcra a család két ága között. „A két család nem érthette meg egymást, más anyagból voltak – elfogadtam ezt, s eszembe sem jutott, hogy okát, vagy éppen az ok megszüntetését keressem. Mindkét család egy-egy ország volt, külön szokással, egymástól elütő népfajjal”.
A torzsalkodás később folytatódott mindkét oldalról, és az ellentét legjobban a vallás kérdésében ütközött ki.
A vallás válaszfalat jelentett, mert apai ágon katolikus, anyai ágon református (kálvinista) a család. De ez ritka a pusztán, mert a pusztai ember nem nagyon vallásos. Nincs templom a pusztán, és ahol van, ott is csak évszakonként egyszer van istentisztelet. A pusztai ember legfeljebb a babonákban hisz, a papokról is rossz a véleménye, és ez a vallásosság alig több az ateizmusnál.
Az Illyés család katolikusnak kereszteli a gyermekeit, mert az apa katolikus, de mivel az anya református, nem katolikus szellemben nevelkednek Gyuláék. Az édesanyjuk nem ismeri a katolikus imákat, apjuk pedig nem vallásgyakorló (bár úgy véli, az imák „tudása a jó illemhez tartozik”.) Függetlenül attól, hogy ő maga nem hitt Istenben, apai kötelességének tartotta, hogy a gyerekeit hívőnek nevelje.
Az apai nagymama, amikor eljön látogatóba Nebándról, úgy viselkedik, mint az úriasszonyok, és katonás rendben kell őt fogadni. „A magaslatról, amelyen vagyona és gyermekei emelkedése révén tudta magát, jóakarattal tekintett le ránk, de ez az állandó elnézés, ez a szüntelen megbocsátás végül is mindenkit fölingerelt.”
Illyés édesanyja mindvégig idegen maradt a nebándi nagymamának. (Nyilván csábítónak tartotta, mint legtöbb önző anya a menyét. „A Jánosnak különb dolga lehetne” – sóhajtotta ájtatosan.)
Nagyon ájtatos volt, így bűntudatot ébresztett a családtagokban. „Széttekintett a szobában, s anélkül hogy egy szót ejtett volna, rádöbbentünk a szörnyű hiányra: egyetlenegy szentkép sem függött a falakon.”
Aggódik a gyerekek lelki üdvéért, mert nem tudják elmondani az angyali üdvözletet, ezért eléri, hogy Gyuláék hosszabb-rövidebb időt Nebándon töltsenek. Itt megismertetik velük a katolikus vallást, vagyis annak a pusztai változatát.
Ez egy mesevilág kitárulását jelenti (ördögök, boszorkányok, kísértetek, sárkányok stb.), és tetszik Gyulának, mert a rácegresi józan református közegben nincsenek mesék (az anyai nagymama szerint a mesék csak a gyerekek ijesztgetésére jók).
Nebándon szürkületkor 3-4 öregasszony üldögélt Gyula apai nagymamája mellett, akik a számadóné kegyeit keresték, kukoricát morzsolva litániáztak és pálinka mellett pletykálkodtak. Meg akarják menteni Gyula lelkét, így versengve tanítják neki a hitet (csodákat, túlvilági életet stb.). A hitvilág persze keveredik a babonákkal.
Ilyenkor Gyula azzal a szándékkal tér haza Rácegresre, hogy megtéríti a családot (a református anyai ágat), nehogy elkárhozzanak, de közönyt tapasztal a részükről. Anyai nagyapja csak legyint arra, hogy eretneknek tekintik.
De a nebándiak csak a hitnek éltek. Így aztán a további nebándi látogatások során a vallási vita Máriáról és a szeplőtelen fogantatásról egyre jobban elfajul. A gyerekek mindig „pogányként” érkeznek Nebándra, aztán „katolikusként” távoznak, csak hogy Rácegresen újra pogányokká váljanak. Gyula úgy érzi, mintha kettészakították volna őt.
Ez azonban jó lecke számára az életre. „Arra tanítottak, hogy a szemben álló felek közül mindkettőnek igaza lehet; arra, hogy minden igazságot felfedezzek és tekintetbe vegyek, ami a legtökéletesebb labirint. Akaratlanul igazi kereszténységre neveltek, arra, hogy az ellenségeket is szerethetjük. Harc előtt mindig magammal kell megütköznöm.”
Az ilyesmi ritka a pusztán, hogy két család ennyire ellenséges legyen egymással. Mivel egyívású emberek, a pusztaiak többnyire békésen be tudnak illeszkedni egymás közé. Ez a két család azért ellenségeskedett, mert túlságosan hasonlóak voltak (pl. a két nagyapa), és mindkét család fel akart emelkedni.
„Nagyapáim annyira hasonlítottak egymásra, annyira egy fából voltak faragva, hogy a sors bátran elcserélhette volna őket. Később ők emberségesen össze is barátkoztak.”
Az anyai nagypapa 1848-ban négyéves volt, az apai nagypapa tizenhét (és a szabadságharc időszakát a tamási erdőben bujkálva töltötte, mert a császáriak és Kossuthék is el akarták vinni katonának).
Az apai nagyapa józan volt, „mintaképe az úgynevezett higgadt magyar embernek.” Miután a „nagy árulást elkövette”, vagyis pártfogolni kezdte Illyés szüleinek házasságát, szívesen meglátogatta menye szüleit és beszélgetett a másik nagypapával. Gyula ott ült velük és hallgatta őket.
A két nagyapa sokat beszélgetett, és még a vallási ellentéteken se vesztek össze. „Gyakran elég kemény felfogást kellett közölniök, de ezt mindig nyugodtan, személytelenül tették, mint két ellenséges tábor parlamentjei, akik csak a sereg mondandóját mondják, s a maguk véleménye elvész az összességében.”
A két nagyapa történeteit Gyula nagyon szerette hallgatni. „Mint általában az öregek, ők is rendesen a régmúltat elevenítgették.” Saját fiatalkorukról, amely azóta megszépült, a kiegyezés előtti időkről meséltek.
Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
