„A párizsi nők gyakran hamisak, hiúak, önteltek, kacérak, hidegek. De ha igazán szerelmesek, bizonyára több igaz érzést áldoznak szenvedélyüknek, mint más nők. Kicsinyes gondolkozásuk megváltozik, hősiessé magasztosul. Eugène-t meglepte az is, hogy a nők milyen mélyreható ítélőképességgel tudják mérlegelni a legtermészetesebb érzéseket, ha egy különleges vonzalom sodrában kellő távolságba kerülnek tőlük.”
„[Rastignac] látta a társadalom három fő életmegnyilvánulását: az Engedelmességet, a Küzdelmet és a Lázadást; a Családot, a Világot és Vautrint. Nem mert állást foglalni. Az engedelmesség unalmas volt, a lázadás lehetetlen, a küzdelem bizonytalan. Gondolatban visszatért családja körébe. Eszébe jutottak az otthoni élet tiszta érzései, a szerettei közt eltöltött napok. Ezek a drága lények, akik a családi tűzhely természeti törvényeihez alkalmazkodtak, megtalálták a teljes, folytonos, zavartalan boldogságot. Bár rajzottak benne a jó gondolatok, mégsem érzett magában elég erőt, hogy a tiszta lelkek hitével álljon Delphine elé, és a szeretet nevében intse őt erényre. Megkezdett nevelése már megtermette gyümölcseit. Már önző módon szeretett. Kitapintotta, megismerte Delphine szívének természetét. Sejtette, hogy akár apja holttestén át is képes elmenni a bálba. Ahhoz, hogy a bölcs tanácsadó szerepét játssza, gyenge volt, nem merte magára haragítani az asszonyt, s nem tudta volna magát rászánni, hogy elhagyja.”
„A társadalmi törvény a maga kérlelhetetlenségében gyakran elítél olyan bűnöket is, amelyekre mentségül szolgál az a számtalan változás, ami a jellemek különbözőségénél, az érdekek és helyzetek eltérő voltánál fogva jelentkezik a családokban. Eugène ámítgatni akarta önmagát, kész volt lelkiismeretét is feláldozni szerelme oltárán. Két nap óta minden megváltozott életében. Az asszony felkavarta a lelkét, elsápasztotta családi érzését, mindent elharácsolt tőle a maga hasznára. Rastignac és Delphine olyan körülmények közt kerültek össze, hogy a legforróbb gyönyörökben dúskáltak. Szenvedélyüket megnövelte a gyönyör, pedig az rendszerint gyilkosa a szenvedélynek. Amikor övé lett a nő, Eugène ráeszmélt, hogy addig csupán kívánta, csak a boldogság beteljesülése után szerette meg. Talán nem is más a szerelem, mint hálaérzet a gyönyörért. Nem bánta, hogy hitvány-e az asszony vagy fennkölt. Eugène imádta a neki adott és tőle kapott kéjekért. Delphine is úgy szerette Rastignacot, ahogyan Tantalosz szerette volna az angyalt, aki csillapítja éhségét, és eloltja kiszáradt torkának szomját.”
„Ötszáz kocsi lámpafényei világították meg a Beauséant-palota környékét. A kivilágított kapu mellett kétfelől egy-egy csendőr posztolt. Csak úgy özönlött oda az előkelő világ, mindenki vetélkedve akarta látni ezt a nagy dámát bukása pillanatában. Nucingenné és Rastignac érkezésekor már zsúfolva volt a palota földszintje. Azóta, hogy az egész udvar összesereglett Montpensier kisasszonynál, mert XIV. Lajos elszakította tőle kedvesét, nem történt szerelmi dráma, amely nagyobb feltűnést keltett volna, mint Beauséant-né esete. Most a majdnem királyi rangú Bourgogne család utolsó lánysarja emelkedett fölül balsorsán, és az utolsó pillanatig uralkodott a társaságon, amelynek hívságait világéletében csak azért tette magáévá, hogy szenvedélyének diadalát szolgálják. Párizs legszebb női díszítették szalonjait öltözékük pompájával és mosolyuk derűjével. Az udvar legelőkelőbbjei, nagykövetek, miniszterek, mindenféle kitűnőségek nyüzsögtek a vikomtné körül, érdemkeresztek, rendjelek, szalagok ékes tarkaságában. Megszólalt a zenekar az aranytól tündöklő palotában. A ház úrnője azonban mindent sivárnak látott.
Beauséant-né az első szalon ajtajában állva fogadta úgynevezett barátait. Fehér ruhát viselt, egyszerűen fésült hajában semmiféle díszt. Nyugodtnak látszott, nem mutatott sem fájdalmat, sem büszkeséget, de jókedvet sem színlelt. Senki sem olvashatott a lelkében. Márvány Niobénak nézhette volna valaki. Mosolya, mellyel meghitt barátait üdvözölte, néha gúnyos volt. Egyébként mindenki olyannak látta, mint máskor, amilyen akkor volt, amikor a boldogság napfényében sütkérezett, úgyhogy a legérzéketlenebbek is megcsodálták, ahogyan a fiatal római nők tapsoltak a gladiátornak, aki mosolyogva tudott meghalni. A társaság mintha azért öltözött volna díszbe, hogy búcsút vegyen egyik fejedelemnőjétől.”
A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 16. oldalra!