Szerkezetileg a klasszikus hármas megoldás jellemzi a verset: 3 egységre bontható.
Az 1. egység (1-2. versszak) a vershelyzet megteremtése. A lírai én az első mondattal kijelöli a témát: saját magát és helyzetét. Kiderül ugyanebből a sorból, hogy állapotát össze fogja vetni valaki máséval. A helyzet leírása után az összevetés másik fele a „magyar Homér”. Arany János alakja jelenik meg.
Tudós „trükk”, hogy Juhász Gyula világirodalmi célzásokkal utal nagy elődjére: az ógörög eposzköltő nevén kívül idézi a Hamletet (Arany János fordításában, természetesen).
A 2. egység (3-5. versszak) ódai hangnemben megszólítja az előző strófában megjelenített „szép apát”, Aranyt, ez azonban csak afféle „ürügy” az értékszembesítésre.
A témakijelölő erejű megszólítás az olvasóban azt a várakozást kelti, hogy most a megszólított dicséretének kell következnie, a beszélő azonban csak játszik a panegyricus műfajával, és a himnikus indítás után kizárólag saját korát és helyzetét írja le, összevetve a szakasz címzettje köré képzelt feltételezett nyugalom világával.
Az „új kor új fia”, ez a jelzőt halmozó birtokos szerkezet Ady Góg és Magóg fia vagyok én című versét idézi fel, azonban teljesen ellentétes kontextusban. A legerősebb jelentéselem a lírai én kiteljesedésének lehetetlensége: „Ó mennyi szárny és mennyi vágy / törik le bennem mindörökre!”
A 3. egység (6-7. versszak) a zárlat, melyben a beszélő újra a helyettes tanár szerepéből szólal meg, immár tanítványaihoz szól, akiknek a vers menetéből következően osztályrésze lesz mindaz az „új csoda”, amit a szomorú pedagógus csak áhít.
A befejezés is felidéz egy verset, Petőfi Egy gondolat bánt engemet című rapszódiáját, de ezt is némileg megváltozott környezetben (a csatatéren való összeroskadás, eltipratás és az azt követő temetés képe jelenik meg).
Juhász Gyula nagyszerűen játszik a görög és judeokeresztény mitológia elemeivel: előkerülnek a nagy istenek, Homérosz, Hamlet, Atlasz, a Leviathán, Tantalosz. Mindezek a jelentéselemek azokat a kínokat hivatottak érzékeltetni, amelyeket a beszélő helyettes tanárként átél.
Így gyanítható, hogy a szerző a paródia eszközével él, vagyis alacsony, méltatlan témát versel meg magasztos eszközökkel, azaz ironizál (különösen, ha tekintetbe vesszük az elrejtett intertextuális célzásokat a magyar irodalom két legpatetikusabb szerzőjére, Petőfire és Adyra). A versben megidézett Aranytól sem állt távol az önironikus póz.
A Tanár úr volnék verselése időmértékes: tendenciaszerűen négyes és ötödfeles jambusokból és félrímes strófákból áll.
