Közéleti tevékenysége
Szatmár vármegye kötelékében kezdte meg államférfiúi működését 1829 júniusától mint újonnan kinevezett aljegyző. Barátai, ifjabb Wesselényi Miklós báró (az árvízi hajós) és Károlyi György gróf oldalán dolgozott a szabadelvűség szolgálatában, s kiváló tehetségével, kivételes erkölcsi súlyával hamarosan az elsők közé emelkedett.
1830-ban a Magyar Tudós Társaság (az Akadémia akkori neve) nyelvtudományi osztályának vidéki rendes tagja lett.
A megyei közgyűlésen Nagykárolyban kitűnt fontos beszédeivel (pl. A szatmári adózó nép állapotáról, 1830, A sorsvonás tárgyában, 1830). Komoly elméleti felkészültség és meg nem alkuvó elvi következetesség jellemezte.
Patvaristája (joggyakornoka), Papp Endre jegyezte fel róla: „Egy volt a legérdekesebb jelenetek közül e nyúlánk, magas termetű, de gyenge testalkatú, kopasz, borotvált arcú és ajkú, örökké halvány, szerény, egyszerű s igen tiszta alakot látni a megyének torzonborz bajuszú, piros pofájú, pohos hasú, vastag nyakú tisztei és táblabírái között, kikre szelíd szokásai és nemes filantrópiája által polgárosító hatással volt.”
1832-ben Szatmár megye főjegyzője s még ebben az évben országgyűlése követe is lett (követtársa Eötvös Mihály volt). Amint október 9-én elfoglalta székét Pozsonyban, a tiszántúli követek kerületi jegyzőjükké választották.
Vármegyéjében különösen az 1825-27. évi országgyűlés által kiküldött regnikoláris bizottság munkájáról szóló rendszeres véleményadással s ennek alapján a következő országgyűlésre szóló követi utasítás folytán lett ismert.
Az országgyűlésben az ellenzék vezérszónoka volt. Híres, mesteri retorikával felépített, nagy hatású beszédeket tartott.
Számos, az ő tollából folyó üzenettel (magyarul), felirattal (latinul) s beszédeivel (pl. a magyar nyelv ügyében az országgyűlésnek Pestre való helyezése kérdésében, a vallás, az örökös megváltás ügyében; Erdély és a Partium, a lengyelek, a szólásszabadság érdekében és más ügyekben) az ország vezéregyéniségei közé emelkedett.
Politikai pályája jellemszilárdsága miatt tört meg. ugyanis vármegyéje 1834 novemberében megváltoztatta azokat a követi utasításokat, amelyeknek alapján Kölcsey elvállalta a követi megbízást.
Szatmár megye közgyűlése azt az új utasítást adta követeinek, hogy tagadják meg eddigi elveiket és forduljanak szembe a jobbágyfelszabadítás ügyével. Kölcsey ezt nem tette meg, inkább lemondott a tisztségéről: Eötvös Mihállyal együtt úgy döntöttek, hogy visszaadják követi megbízatásukat.
Kölcsey 1835. február 9-én mondta el Búcsú az Országos Rendektől c. híres beszédét, melyben elhangzott a később szállóigévé váló figyelmeztetés: „Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Kor szerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.”
Hogy Kölcsey milyen páratlan tiszteletet vívott ki magának, azt jól mutatja, hogy amikor búcsúbeszédét elmondta, a gyűlés felfüggesztette tanácskozását arra a napra, az országgyűlési ifjak gyászfátyolt kötöttek, követtársai elvei szilárdságát példaképül állító iratban búcsúztak tőle, Kossuth pedig e napról szóló tudósításait gyászkeretben küldte szét. A búcsúbanketten Széchenyi is köszöntötte, az ifjúság pedig bérkocsin kísérte a városból kivezető úton.
Mindazonáltal lesújtotta ez a politikai fordulat, és még jobban elkeserítette az országgyűlés erőszakos feloszlatása 1836-ban. Úgy érezte, végképp elúszott a nemzet megmentésére kínálkozó utolsó lehetőség.
Az életrajznak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
