A Zrínyi dala párbeszédes formájú költemény. A kérdések és a válaszok versszakonként váltakoznak: a páratlan strófák kérdeznek, a párosak válaszolnak.
Nem egyértelmű azonban, hogy Zrínyi a kérdező vagy a válaszadó szereplővel azonosítható.
Az egyik elképzelés szerint a kérdező személy az idő vándora, aki azonos Zrínyivel: ő Zrínyi lelke, szelleme, aki saját korának értékeit keresi a jelenben, s kéri számon az utódokon. Ennek az értelmezésnek ellentmond az, hogy a címben a vers fontosabb szereplőjét szokás megjelölni, és itt a fontosabb szereplő nem a kérdező, hanem a válaszadó.
Egy másik elképzelés (pl. Szauder József véleménye) szerint a Vándor kérdéseire válaszoló lírai hős Zrínyi (és rajta keresztül Kölcsey) személyével azonosítható. Azaz a vers a Vándor és Zrínyi párbeszéde. (Ez esetben a Vándor egy messze földről ide vetődött idegen.) Ennek az értelmezésnek az mond ellent, hogy a csüggesztő, elkeseredett válaszok nem passzolnak Zrínyi karakteréhez, s nem illenek bele a reformkor Zrínyi-képébe sem.
A kérdező meg van nevezve Vándorként, de a válaszadó személyére vonatkozóan nincs a szövegben utalás. Ebből következik, hogy többféle értelmezés is lehetséges. Vagy Zrínyi az, aki felel a Vándor kérdéseire, vagy ha nem, akkor két lehetőség marad:
- egy, a jelenben élő személy (költő-politikus) adja a válaszokat a Vándornak
- a kérdező és a válaszadó személy is Zrínyi, aki önmagával beszélget, azaz a Vándor (Zrínyi) adja a válaszokat a saját kérdéseire
A cím az utóbbi értelmezést erősíti meg (vagyis az egész vers Zrínyi dala, önmagával folytatott belső párbeszéde). A válaszok tehát az időben utazó Zrínyi saját tapasztalatai, amiket a jelenben lát. Ez esetben a párbeszédes forma olyan belső dialógus, amelynek szerepe az idő-és értékszembesítés.
A kérdező és a válaszoló személy persze valóban azonos, hiszen Kölcsey beleéli magát mind a válaszadó, mind a kérdező (Vándor) szerepébe. A kérdés és felelet tehát valóban egy belső vita, mely a verset alkotó költő lelkében játszódott le.
A Vándor kérdései a páratlan versszakokban (az 1., 3. és 5. versszakban) hangzanak el. A Vándor számon kéri a haza és a hazafiak eltűnését: az Árpád vérétől megszentelt kort, a Szondi védte várakat, a hervadatlan ifjúságot. A Vándor keresi a régiek legendás korszerelmét, a szép hazát, az önfeláldozó hősök harcainak színterét, az ősök példamutató serénységét.
A költő válasza a páros versszakokban (a 2., 4. és 6. versszakban) hangzik el. A válaszok kiábrándítóak, elutasítóak. A dicső nép halott: „Névben él csak, többé nincs jelen.” A nagyszerű elődök leszármazottai gyöngék, romlottak, szívtelenek, így nincs többé magyarság.
A Vándor azokra a dolgokra kérdez rá, amelyek régen híresek voltak, de mára eltűntek. A válaszokból kiderül: a mostani, gyáva kor méltatlanná vált az ősökhöz. A „jégkebel” metaforája fejezi ki az utódok kedvetlenségét, érzelmi hidegségét. Már nincs bennük szeretet a hazájuk iránt, ezért az ország egyre pusztul. A hanyatlás által kiváltott harag egyre izzóbb.
A zárlatban a „Vándor, állj meg!” azt jelenti: ne kérdezz tovább, mert nincs értelme (az antik epigrammákban azt jelentette: állj meg a hősök sírjánál). Céltalan minden további kérdés, mert az a nép, amely ebben a hazában él, már nem azonos a régivel, csak a neve ugyanaz.
A végső pesszimizmus hangulatában a záró sorok a herderi jóslatot, a nemzethalál tragikumát sugallják. A költő szavaiban ott van a lesújtó ítéletalkotás a cselekvésre képtelen magyar nemességről.
A két gondolatsor párhuzamosan fut egymás mellett, nem kapcsolódik össze, nem vív meg egymással, hanem mindegyik önmaga vonalán merevedik a másik tagadójává. Kölcsey két egymással ellentétes politikai felismerését fejezi ki a vers: 1. keresni, akarni kell a volt nagy nemzetet, 2. tudni kell, hogy az nincs már, s helyette újat kell teremteni.
A válaszoló lírai én erkölcsi szigora, megállapításai és ítélete, nemzetostorozó gesztusa a változtatás igényét, szükségességét és lehetőségét is magában rejti. Célja annak a cselekvő erkölcsi erőnek a felébresztése, amelyre a múlt nagyjai példát adhatnak a jelen magyarságának.
A Zrínyi dala időmértékes verselésű, ötös és ötödfeles trochaikus sorokból áll (a ritmust spondeusok lassítják, ami monoton egyhangúságot eredményez). Rímképlet: aabccb.
