A beszélő nem látja tragikusan az emberi életet. A halál, a nemlét felől nézve a semmi vonzásának kitett élet, az „ittlét” csak olyan, mint egy szűk, pár évre szóló, rossz gúnya, amit hordunk, és aztán levetünk. Ezt tudomásul kell venni, bele kell törődni, hogy az élet bizony csak ennyi. Ennél a gúnyánál sokkal otthonosabb, ismerősebb lesz az a „régi” gúnya, amit akkor vetettünk le, amikor megszülettünk, és a halállal majd újra fel fogjuk venni.
Az élet nem erős, nem régi, nem tartós és nem boldog. A nemlét, a „semmi” sokkal erősebb az életnél, sokkal régebb óta van, és sokkal tartósabb is. Amikor majd visszatérünk ebbe a semmibe, ismerősnek fogjuk érezni, hiszen ebből jöttünk.
A semmi olyan lesz, mint egy hatalmas, bő gúnya, hiszen végtelen hosszú ideig tart, és míg itt a földön mindenféle fájdalmunk van, ott semmit nem fogunk érezni, csak nyugalmat. A végtelen közömbösség és öntudatlanság lesz az osztályrészünk. Öröktől fogva ebben a semmiben léteztünk és a halottak is ebben léteznek.
A régi korokban, a történelmi időkben, amikor még nem éltünk, semmi bajunk-bánatunk nem volt. Caesar és Napóleon korában semmi se fájt, semmit nem éreztünk, semmiről nem tudtunk. Csak addig van bánatunk és örömünk, addig lehetünk boldogok vagy boldogtalanok, addig élvezhetjük a jó dolgokat vagy szenvedhetünk fájdalomtól, betegségtől, sorscsapásoktól, ameddig élünk. A halál majd a jó és a rossz dolgokat is elveszi tőlünk.
Ez a gondolat az Esti Kornél kalandjai című novelláskötet Vendég című elbeszélésében is megjelenik, ahol Kosztolányi beléptet egy rejtélyes szereplőt, aki felajánlja Esti Kornélnak, hogy újra kezdheti az életét. A főhős teljesen kikel magából ettől a gondolattól:
„Mi bajom volt nekem Nagy Sándor korában? – ordított Esti magánkívül – Mi a fene bajom volt nekem XIV. Lajos korában, és a Fáraók és V. Károly és II. Lipót korában? Semmi bajom se volt, semmi se hiányzott. 2000-ben ismét nem fog hiányozni nekem semmi, és 3000-ben se és 5000-ben se, és aztán soha többé nem fog hiányozni nekem semmi, semmi. Csak most – üvöltötte.”
Az Ének a semmiről verszenéje zsongító, rímrendszere szokatlan (képlete: a a a x a). Ez a verszene azt sugallja, hogy a halál utáni állapot, a „semmi” állapota nem más, mint végtelen nyugalom, egy fájdalommentes állapot, amely megszabadít a szenvedéstől, a földi élet kínjaitól. Ugyanakkor persze megfoszt az élet szépségeitől, örömeitől is, és ebbe nehéz belenyugodni.
Mégis az a tudat, hogy ezen mindenkinek át kell esnie, és hogy mások is kibírták, másokkal is megtörtént, erőt ad a halállal való szembenézéshez („bírjuk mi is, ha ők kibírják”, mármint a halottak).
Ez a közös emberi sors, ami elkerülhetetlen. Előbb-utóbb mindenkire ez vár. A lírai én elfogadja ezt a sorsot, belenyugszik, hogy meg kell halnia, így a halálfélelem, az elmúlás rettenete valamennyire feloldódik a végén.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
