A novella egy ezredes életének utolsó napját meséli el. A Kaszinó, amelynek tagja, megbízza, hogy öljön meg párbajban egy újságírót, aki cikkében megsértette a Kaszinót.
Az ezredes nem ismeri, akit meg kell ölnie, csak annyit mondanak neki, hogy az újságíró olyan szegény, hogy tepertőt vacsorázik esténként a tíz körmével, és mivel jó borra nem telik neki, nagy utakat tesz meg, hogy egy olcsó kocsmában hideg bort igyon.
Este hatkor van a párbaj. Az ezredes délután nagyon megéhezik. Civil ruhát vesz, hogy ne ismerjék fel, mert elhatározta, hogy olyan vacsorát fog enni, amilyet a szegény ellenfele szokott.
Először betér egy külvárosi hentesüzletbe, ahol tepertőt vesz. Ott ajánlja neki a hentesné az Arabs Szürkéhez címzett kocsmát, ahol a tepertőjét elfogyaszthatja. (A hentésné egy vereskötet lapjába csomagolja neki az árut. Kiderül,. hogy a kötetet egy császárszakállas öregúrtól, Vajda Jánostól kapta, aki egy időben járt ide és verskönyveket hozott neki!)
Az ezredes elmegy az Arabs Szürkébe. Ő, aki a Kaszinó fényes termeiben szokott vacsorázni, soha nem gondolta volna, hogy egyszer egy külvárosi kiskocsma vendége lesz.
Egy János nevű csaposlegény szolgálja ki. Az ezredes sört kér, János a tegnapi sört adja neki oda (bár nem akarja, mert azt a házmesternek szánta, s azt mondja az ezredesnek, hogy igyon inkább bort, mire az ezredes felfortyan – de a gazda odaadatja Jánossal a tegnapi sört, mivel a frisset a klinikai szolgáknak tették félre).
Az ezredes azért iszik sört, mert úgy gondolja, biztosan ilyet iszik az az újságíró is, akit ma meg fog ölni.
Felébred délutáni szendergéséből a kocsmárosné, a kocsmáros kártyázik. Az asszony szolgálja ki az ezredest, aki furcsa dolgokat mond (ne higgye, hogy valóban az, aminek látszik, az csak álöltözet rajta, hogy fel ne ismerjék stb.)
Aztán különös dolgokat rendel, olyasmit, amit senki nem enne meg. Pörköltmaradékot kér, ami délről a fazék fenekén maradt és megkozmásodott. A kocsmárosné „perkelt”-nek mondja a pörköltet – az ezredes azt hiszi, az asszony csak az ő bosszantására találta ki ezt a szót.
Evés közben az ezredes kedélyesen beszélget a csaposlegénnyel, aki leereszkedően beszél vele, mivel az ezredes olyasmit rendelt, amit senki nem enne meg szívesen.
Ugyanakkor az idegen olyan különös dolgokat mond, hogy van valami varázsa, ami fogva tartja Jánost, pl. hogy ő osztrigát is szokott enni, s a „perkeltet” vezeklésből eszi, amiért meg fogja ölni azt a szerencsétlen újságírót.
Egy estére olyan akar lenni, mint ő, leereszkedik hozzá, szánalomból, hogy bele tudja képzelni magát a helyzetébe. Ne az legyen, hogy egy „életpáholyban ülő” úr puffantotta le teli hassal, hanem olyasvalaki, akinek volt érzéke a szegénység bajai iránt is.
Közben az ezredes magában mulat azon, hogy senki nem ismeri fel (a csaposlegény megjegyzéseiből az derül ki, hogy sejtelme sincs róla, hogy ki a vendég – megkérdezi tőle: talán lovat akar-e eladni a fiákereseknek, mert azok csak 6 körül jönnek).
Ezután disznóhús-maradékot kér az ezredes, olyan disznópecsenyét, aminek csak a vége, a csonkja maradt meg. Kap is.
Utána szalámicsutkát kér, a szalámirúdnak a végét, ahol a spárga van, s amit félretesznek, mert már olyan kicsi, hogy nem lehet belőle vágni. Megkapja.
Már épp befejezi az étkezést, amikor egy fiatalember száll ki egy bérkocsiból, aki olyan keresettséggel van öltözve, mintha színházból kölcsönözte volna a ruhát. Halvány arccal lép be a kocsmába, dúlt vonásai félelmet tükröznek, és szilvapálinkát rendel.
Az ezredes először valami komédiásnak, muzsikusnak gondolja, de rokonszenvesnek találja. Mégis olyankihívóan nézi, gunyoros, dölyfös arccal, hogy amikor a fiatalember ezt észreveszi, megrémül, kiejti a kezéből a poharat és fizetés nélkül kiszalad a kocsmából. Az ezredes felajánlja, hogy majd ő fizet helyette.
A fiatalember visszaül a bérkocsiba, és a laktanyába hajtat. Az ezredes azon elmélkedik, hogy talán épp ez a fiatalember volt az az újságíró, akit meg kell ma ölnie. Rendel abból a pálinkából, amit a fiatalember akart inni, bár már kezdi restellni, hogy ennyire azonosul az ellenfelével és ennyire utánozza annak életmódját.
Megissza a pálinkát, aztán fizet, végül rágyújt egy bunkó formájú havanna szivarra, amilyenre ebben a kocsmában még soha nem gyújtottak rá. A csaposlegénynek is ad egy másfajta szivart.
„A havanna valóban ízletes volt, mint az utolsó szivarhoz illik.”
Ezután az ezredes elmegy. A kocsmában folytatódik minden, ahogy szokott, de estefelé egy hullaszállító kocsis jelenik meg és elmeséli Jánosnak, hogy egy civilbe öltözött ezredest fuvarozott ma, akit párbajban lőttek le a kaszárnyában.
A csaposlegény éjfél felé, amikor csillapodik a vendégforgalom, elgondolkodik a délutáni vendég furcsaságán. De álmában sem gondolta volna, hogy ő az a bizonyos hulla, amelyet elfuvaroztak.
„Aki után a cifra szivarszalag maradt a sarokban.”
Vége
A novella elemzése ITT olvasható (Krúdy Gyula novellái c. bejegyzés tartalmazza).
Kiegészítés:
A novellának van egy párja – A hírlapíró és a halál –, amely az újságíró szemszögéből mutatja be az esetet, és a kötetben az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél előtt szerepel. Kezdő mondata: „Széplaki Títusz hírlapírót halálra ítélte a Kaszinó igazgatósága…” Ebben a novellában az újságíró azt gondolja, nem született úrnak, de olyanformán kell meghalnia, mint egy úr, ezért ruhát, kalapot, botesernyőt rendel, és a kedvenc ételét, főtt marhahúst eszi a párbaj előtt. Végül az ezredes golyója nem találja őt el, ő viszont lelövi az ezredest, aki belehal a sérülésébe.
