A mítoszoknak két fajtájuk van:
- kitalált történetek (bizonyos tárgyak, természeti tünemények, szokások eredetéről szólnak)
- egykor valóban megtörtént eseményt – harcokat, vándorlásokat, természeti katasztrófákat – kiszínező történetek (pl. a trójai háború köré szövődő görög mítoszok)
A mítoszok mindkét fajtája ősi, gyakran képekben megnyilvánuló tapasztalatokat, vélelmeket, eszményeket, fogalmakat hordoz. A „történelem előtti” emberek számára a mítosz olyan gondolkodásmód, kifejezésmód és cselekvésmód volt, amellyel megjelenítették önmagukat.
Minden népnek voltak fejlődése korai szakaszában mítoszai. A legszebben kialakult, leggazdagabb hitvilága az indiaiaknak és a görögöknek volt. Később, amikor a különböző népek érintkezésbe kerültek egymással, nemegyszer átvették és átalakították egymás mítoszait is (pl. a görög mítoszokat átvették a rómaiak).
A görög mitológia nem csupán a görög kultúra éltető talaja volt. Motívumai azóta is az európai irodalom és művészet állandó ihletforrását jelentik (új meg új értelmezésben bukkannak fel, mindig az adott kor sugallta tartalommal telítődnek).
A görög mítoszok alapvető sajátossága az átértelmezhetőség, ezért sok mítosznak jöttek létre különböző variánsai. Ilyen variánsoknak tekinthetők részben vagy egészben a nagy eposzok és a nagy tragédiák is (pl. Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz).
Viszonylag jól ismerjük a germán, szláv és skandináv mitológiákat is, az ősmagyar mitológiáról viszont keveset tudunk. A magyarok mítoszai ugyanis a keresztény vallás felvételével elpusztultak, mivel az egyház nem tűrt meg semmit, ami az ősvallásra emlékeztette a híveket. Azt a néhány mítoszt, amellyel költőinknél találkozunk, jórészt eposzíróink találták ki, akik a 19. században önálló magyar mitológia kialakítására törekedtek.
A mítoszban összefonódik vallás, művészet és filozófia. Amint az irodalom is feldolgozza, szétválnak benne az összetevők, tehát vallás, művészet és filozófia aszerint, hogy a művész milyen mondanivaló kibontására tartja alkalmasnak.
A mítosz legalább annyira megismerési mód, mint kidolgozott irodalmi műfaj. A mitikus szemlélet behatol a világmindenség titkaiba, egységben látja anyag és szellem működését, lényeg és látszat kettősségét; az egyetemes természeti, biológiai különbségek mögött az ősi, eredeti egységbe pillant bele.
Egy másik meghatározás szerint a mítosz olyan ősi, komplex tudatforma, amely emberfeletti jelenségekkel foglalkozik, de megkülönböztető jegye az emberközpontúság. Azért nevezzük komplex (összetett) tudatformának, mert világképében a hit (a későbbi vallás), a képzelet (a későbbi irodalom) és a megismerés (a későbbi tudomány) még szétválaszthatatlanul, egységben és összetett módon van jelen.
A tudományos, művészi és vallásos magatartás szétválása a társadalmi fejlődés egy későbbi szakaszában ment végbe, méghozzá rendkívül egyenlőtlenül. A művészet és a mítosz együttélése igen hosszú ideig tartott, míg a tudomány és a vallás hamarabb elkülönült.
A 20. századi mítoszkutatók a mítoszt a logikait megelőző gondolkodás termékének, a szent, az isteni lényeg, valamint az örök emberi tulajdonságok képszerű, szimbolikus hordozójának tekintették.
A mítoszok az idilltől a legmegrázóbb tragédiáig az ember egész életét, minden lehetséges élethelyzetét átfogják. Mivel az emberi lét alapélményeit tárgyalják (szerelem, munka, harc, születés, élet, halál, szorongás, barátság, bűn), sok esetben mai tudatunk alapját is képezik, azaz archetipikusak (a jelenségek magyarázatán túl azok ősképét is jelentik).
A mítoszokkal foglalkozó tudomány a mitológia. Másik jelentésében a mitológia a mítoszok egy adott rendszere (görög mitológia), amely felfogható önmagában egységes jelrendszerként is, melyben az archetípusok csak összefüggéseikben értelmezhetők.
