Idő: vasárnap reggel, 9:17 –Oidipusz király elemzés elkezdése
Cél: fogalmazás megírása, lehetőleg sírás nélkül, szénsavas üdítő nélkül, és anélkül, hogy úgy érezzem, valójában én vagyok Oidipusz. (Spoiler: nem sikerült.)
Jegyzetek irodalomórára (és lelkileg is):
- Ne menj nyomozni saját múltad után, ha nem vagy 1000%-ig biztos benne, hogy NEM te vagy az apád gyilkosa.
- Ne házasodj, mielőtt rákérdeznél: „Nem vagy véletlenül az anyám?”
- Ha tragikus hős vagy: légy jóképű, de ne túl önfejű.
Szóval. Oidipusz. A világ leghíresebb, legtúlkomplikáltabb görög férfija.
Tényleg, ki más tudná úgy elrontani a sorsát, hogy közben épp jót akar? Komolyan mondom, ha ez egy Tinder-profil lenne, így hangzana:
„Őszinte, érzékeny király, szeretek nyomozni, sorsokat kutatni. Múltam kicsit bonyolult. Ja, és anyukámat ismered?”
Oidipusz nem szórakozik, nem háborúzik, nem fut el felelősség elől. Csak igazságot akar. Hisz a rendben, a jóban, a végzetben – de mindeközben a saját életét nyomozza szét teljesen véletlenül.
És miközben próbálja elkerülni a sorsát – ne öljem meg apámat, ne vegyem feleségül anyámat, tényleg, egyszerű kérések – pont ezeket csinálja meg, mert a végzet egy szeszélyes, spoilerkedő szörnyeteg.
És a legjobb (vagyis legrosszabb): nem tud róla.
Pedig Oidipusz mindent tudni akar. MINDENT. Még akkor is, amikor már sejti, hogy az igazság nem lesz túl szép. Még akkor is, amikor mások szó szerint könyörögnek, hogy hagyja abba: – Hé, Oidipusz, talán ne kutass tovább a múltad után!
- Teiresziász, a világon a legbölcsebb vak jós
- Iokaszté, a feleség (spoiler: anyuka is)
- Kreón, az unokatesó, aki állítólag nagyon nem akar király lenni
De nem. Oidipusz megy tovább, mint egy erkölcsmániás GPS. Mert valahol mélyen érzi: nem lehet hazugságban élni.
Aztán amikor már sejti, hogy baj lesz, akkor sem áll meg. Mert hát milyen király az olyan, aki nem akarja tudni az igazságot? (Vagy legalább egy kicsit?)
És ez szép. Tragikus, de szép.
És mit tesz, amikor megtudja, mit tett?
Nem sunnyog, nem tűnik el egy wellnesshétvégére valahol Théba mellett. Nem. Megvakítja magát.
Mert szerinte az igazság nemcsak fáj, hanem látni se érdemes utána semmit.
Brutális. De közben… lenyűgöző.
Igen, tudom. Ma már ezt inkább egy podcasttel és néhány év terápiával oldanánk meg.
De ez az ókor. És ő nem „szorong”, hanem tragikusan bűnhődik. Méltósággal. Szenvedéssel. Klasszikusan.
És ezért szeretjük.
Oidipusz nem egy buta király volt, hanem az a fajta férfi, aki még akkor is vállalja a következményeket, ha nem tehet semmiről.
Nem azért bukik el, mert rossz. Hanem mert ember.
És mert az istenek néha olyan végzetet szórnak ránk, mint egy téves spam-levél: nem kértük, mégis jön, és mindig rosszkor.
És ez… nos, ez már majdnem szexi. Tragikus, de szexi.
***
Komoly elemzés ITT. 🙂
