A vers 3 szerkezeti egységből áll.
Az 1. egység (1. versszak) a vers indítása. A kezdő sor a részlegesen kifejtett allegória megoldása: a versbeli tájról kiderül, hogy belső tájkép. A vers címzettjének lelke ez a táj, melyet olyan alakok népesítenek be, akikről megtudjuk, hogy nagy számban vannak, vendégek és szívük bolond. E táncoló-éneklő álarcos figurák képében megjelenik a külső (vidám, zajos) és a belső (szomorú) ellentéte.
Verlaine-nél ezek az alakok homályosak, idegenszerűek és megfoghatatlanok: több közük van egy fantomhoz (amely a „fantasque” szó tövében rejlik benne), mint egy valóságos emberi alakhoz. A magyar fordításban ezek a figurák többen vannak, nyugtalanabbak és aktívabbak, mint a francia szövegben, ahol például a számukat homály fedi (lehetnek ketten is és sokan is).
Általánosságban elmondható, hogy a francia szöveg által teremtett alakok anyagtalanabbak, lebegőbbek, kétértelműek és mesterkéltek. A magyar fordítás figuráit sokkal konkrétabbnak, valóságosabbnak, hétköznapibbnak érzékeljük.
Mindkét szövegben van áthajlás, de míg a francia enjambement szinte gúnyolódni látszik a vendégek hozzávetőleges (quasi) szomorúságán, addig a magyar áthajlás azt emeli ki, hogy a vendégek sokan vannak („nagy csapat”).
Azonkívül a magyar főmondatok igei állítmányaiban ezek a vendégek cselekszenek, Verlaine-nél azonban csak egyetlen ige kötődik hozzájuk, a többi cselekvésük statikus és személytelen. Ez a személytelen lebegés folytatódik a 2. strófában is.
A 2. egység (2. versszak) a „vendégek” jellemzésének folytatása. Az ellentét kitágul: az álarcosok énekelnek ugyan a győztes szerelemről, ám nem hisznek benne. Az utolsó sorban megjelenik a vers kulcsszimbóluma, a holdfény.
Verlaine-nél a második strófa szerkezetileg szimmetrikus párja, mintegy tükörképe az elsőnek.
A magyar fordítás 2. strófájának első sora mozgalmasabb, mint a francia szövegben. A magyarban két igei állítmány is található, amit ellensúlyozni kellett, hiszen az eredeti francia szöveg statikusságát is érzékeltetni kell. Ezért jön a második sorban mintegy közbekiáltásként két állítmányhiányos mondattöredék („életművészet! Ámor győztes üdve!”)
A strófa súlypontját a harmadik sor adja, amely a magyarban valahogy precízebb, határozottabb. A francia szöveg tétova, bizonytalan tagadást érzékeltet: az álarcosok „nem úgy néznek ki, mint akik hisznek a saját boldogságukban”. Szabó Lőrincnél ezzel szemben egy határozott állítás hangzik el: „De nem hiszik, amit a száj dalol”.
Vagyis a magyar fordítás lírai énje biztosra veszi, hogy a maszkos alakok maguk sem hiszik el azt, amit énekelnek, míg a francia lírai én ezt nem mondja biztosra: ő csak annyit mond, hogy neki így tűnik, tehát nem feltétlenül van valóban így.
Az eredeti francia sor ráadásul szívdobogásszerűen lüktet, mint a harangjáték. A magyarban ugyanúgy lehetetlen visszaadni: vagy a lüktetést adjuk vissza, de akkor a jelentésről le kell mondanunk, vagy a tartalmat közvetítjük híven, és a zeneiségről mondunk le. Szabó Lőrinc a tartalmi hűséget választotta.
A 2. strófa negyedik sorában a csalóka, antropomorf, lebegő ködalakok szertefoszlanak, nem látjuk többé őket, csak daluk hallatszik még. A francia szövegben ez a dal belevegyül a holdfénybe és feloldódik benne. A magyarban a holdfény beleragyog az énekbe, s ez a fel nem oldott ének zárja le a versszakot. A versszak utolsó sora átvezet az utolsó strófához.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
