
A cím műfajmegjelölés, amely egyúttal a mű témájára is utal.
Az Őszi chanson 3 szerkezeti egységből áll.
Az 1. egység (1. versszak) a vers alaphelyzete, az ősz megjelenítése megszemélyesítéssel. Ehhez kapcsolódik két jelentéselem, egy időre utaló (monoton, ismétlődő) és egy érzelmi (bú, fájdalom).
Megjegyzendő azonban, hogy ez csak a magyar fordításra igaz, minthogy az eredeti francia szövegben a vers az ősznek kiszolgáltatott lírai én képével indít, kb. „Az ősz hegedűinek hosszú sóhajtásai (vagy zokogásai) monoton vágyódással (vagy vágyakozással) sebzik meg szívemet.”
A magyar változatban a nyitó strófa egyhangú rímei és a mély magánhangzók sokasága, a ritmus lüktetése a vers tartalmától, a szavak jelentésétől független zenei élményt nyújt az olvasónak, s felkelti benne azt a busongó érzést, amely a vers tartalmi lényege is.
A 2. egység (2. versszak) a versbe belehelyezett lírai ént jeleníti meg, aki az első strófában megjelenő tájjal párhuzamosan jellemzi magát és a múltat szemlélő tevékenységét („jajong, busong… konokon és fájón.” – „S én csüggeteg, halvány beteg, … csak sírok…”).
Ebben a versszakban is eltérés van az eredeti francia szöveg és a magyar fordítás között. Az eredeti már ebben a strófában megelőlegezi a halál képét: „Fuldokolva és sápadtan, ha üt az óra, a régi napokra emlékezem és sírok.”
A 3. egység (3. versszak) megfogalmazza az eddigi állapotból való kitörés vágyát. A felkiáltás helyzete miatt úgy tűnik, a lírai én a múltba révedés („elém a sok tűnt kéj kél”) következtében dönt az elmúlás mellett („hullni már / Eresszél”).
Az eredeti francia szöveg nem tartalmaz felkiáltást, viszont a lírai én itt a magyar lírai énnél aktívabban válaszol az ősznek arra az „elhívására”, amely az 1. versszakban jelenik meg: „És elmegyek a rossz szélbe, mely elvisz erre, arra, akárcsak az avart.”
Az Őszi chanson verseléséről elmondható, hogy Verlaine teljesen egyedi versformát alkotott: két háromütemű 11-es sort feloszt belső rímekkel, így áll össze egy strófa (4-4-3-4-4-3). A rímképlet: aabccb.



Őszi sanzonom
(Vida Csaba)
Hegedűk halk,
távoli nesze
sebzi véresre szívem;
A szomorú őszi tájban
Bágyadtan, duruzslón,
a zümmögő homályban.
Kimerült a lelkem,
Fáradt és gyenge
Lázamban éjfélkor talál;
Sírok, de hiába..
Viszlát régidők, jó volt
Most értem jött a halál
És lebegek,
Szállok súlytalan
Akár a szél, könnyedén
A lelkem már szabad
Közel a végtelen
Mint falevél tűnök el
A felejtés egén
(untam magam úgyhogy csináltam saját fordítást)
Kiváló! Nagyon jól sikerült!
jó
Hangulatában nagyon hasonlít Tóth Árpádéhoz, mind a két fordítás visszaadja Verlaine hangulatát!