Az In Horatium 1904-ben keletkezett, és a Levelek Iris koszorújából című kötetben jelent meg 1909-ben. Ez Babits Mihály első kötete volt, és nagy téma-, forma-és stílusgazdagság, sokszínűség jellemezte (erre utal a kötetcím is: Írisz a görög mitológiában az ezerszínű szivárvány istennője).
A kötetet három óda vezeti be. Babits kötetszerkesztési elve azt a szempontot érvényesítette, hogy a versek egymásmellettisége hogyan hat egymásra. Nyitóverse az In Horatium.
Babits egyszerre hagyományőrző és újító volt, a klasszikus hagyományokat modernséggel ötvözte. Azonosult a nagy elődökkel, tudatosan folytatta munkásságukat, de különbözött is tőlük. Ezt mintegy programjaként fogalmazza meg a versben.
In Horatium
Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!
ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
nem hallott verseket ma, múzsák
papja, erős fiatal füleknek.
Nézz fel az égre: barna cigány ködök –
nézz szét a vízen: fürge fehér habok
örök cseréjükért hálásak
halld, Aiolost hogyan áldják, dallal.
A láng is hullám. Szüntelenül lobog
főnix-világunk. Igy nem is él soha,
mi soha meg nem halt. Halálnak
köszönöd életedet, fü és vad!
Minden e földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint csobogó patak
s «nem lépsz be kétszer egy patakba»,
így akarák Thanatos s Aiolos.
Ekként a dal is légyen örökkön új,
a régi eszme váltson ezer köpenyt,
s a régi forma új eszmének
öltönyeként kerekedjen újra.
S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily
mértéken zengte a megelégedést,
hadd dalljam rajt ma himnuszát én
a soha-meg-nem-elégedésnek!
Minden a földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint hegyi záporár,
hullámtörés, lavina, láva
s tűz, örökös lobogó. – Te is vesd
el restségednek ónsulyu köntösét,
elégeld már meg a megelégedést,
légy könnyű, mint a hab s a felhő,
mint a madár, a halál, a szél az.
Görnyedt szerénység, kishitű pórerény
ne nyomja lelked járomunott nyakát:
törékeny bár, tengerre termett,
hagyj kikötőt s aranyos középszert
s szabad szolgájuk, állj akarattal a
rejtett erőkhöz, melyek a változás
százszínű, soha el nem kapcsolt
kúsza kerek koszorúját fonják.
Az In Horatium ars poetica és programvers is egyben (a programvers lényege, hogy egy programot ad, saját költészeti programját ő maga fogalmazza meg). Babits programja, hogy úgy akar újat írni, hogy a régieket folytatja.
Tehát kettős ars poeticát fogalmaz meg: egyrészt újító szándékot, a hagyománytól való eltávolodást vagy a hagyomány újraértelmezését, másrészt a hagyományhoz való kötődést.
Ekként a dal is légyen örökkön új,
a régi eszme váltson ezer köpenyt,
s a régi forma új eszmének
öltönyeként kerekedjen újra.
A halottból új élők támadnak, az élet él, ekként a dal is: Babits azt akarta, hogy megmaradjon a gyökér, a régi eszme, a gondolat, a mű, de váltson ezer köpenyt, legyen sokszínű, legyen több ezer változata.
Érezhető a fiatalos rajongás a versből: az ifjú költő végre vállalja programját a nyilvánosság előtt. Költészetében megjelenik csupa régiekhez kötődő név, ritmus, strófa, és mégis új hang. Régi formában, de új tartalmat akar közölni.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
