Az In Horatium 5-16. sora az ókori görög természetfilozófia elgondolását hirdeti, természetmotívumai a milétoszi filozófusok által őselemeknek nevezett anyagok:
- levegő: „Nézz fel az égre: barna cigány ködök”
- víz: „nézz szét a vízen: fürge fehér habok”
- tűz: „A láng is hullám. Szüntelenül lobog / főnix-világunk.” (a főnix olyan mesebeli madár a görög mitológiában, amely minden 500. évben elégeti önmagát, majd hamvából új életre kel)
- föld: „Minden e földön”
A világ ebből a négy őselemből (levegő, víz, tűz és föld) áll, s ezeket a szüntelen egymásba alakulás jellemzi („örök cseréjükért hálásak”). Ezt a képzetet, hogy minden folyamatosan egymásba alakul, Babits az életre és a halálra is kiterjeszti. Tehát a vers beszélője a világ lényegének, legfőbb tulajdonságának az örökös változást, mozgást, az állandó megújulást tartja.
Így aztán a 17-24. sor (vagy 5-6. strófa) a folytonos mozgásról, az örökös változásról áradozik ujjongva. A beszélő valóságos himnuszt intéz a kozmológiai erőkhöz. Gyors, rohanó, strófahatárokat átlépő mondatok jellemzőek.
Szövegszerűen, idézőjelbe téve megjelenik a versben az ókori bölcs, epheszoszi Herakleitosz (Kr. e. kb. 550-475) görög filozófus mondása: „nem lépsz be kétszer egy patakba”. Ugyanabba a vízbe kétszer nem léphetsz bele, mert minden folyton változik. A folyóvíz is örök mozgásban van. Hiába lépsz bele még egyszer, az a víz, amit a lábad érint, már nem ugyanaz a víz. És mégis van valami, ami ugyanaz benne: az, hogy víz.
Hérakleitosz nevéhez fűződik az a gondolat, hogy a világ állandóan változik. Hérakleitosz a milétosziak bölcseletét gondolta tovább a dialektika elvével ötvözve: az ellentétek egységéről szóló elmélete több szempontból a hegeli dialektika antik előképének tekinthető. Eszerint a mindenség ellentétek harmonikus egysége, s a világ az örök mozgás, változás állapotában van.
A Hérakleitosz-idézet bölcseleti távlatokat ad a lírai én személyes tapasztalatainak. A 17-24. sorban ez alapján fogalmazza meg a saját célját, miszerint „a dal is légyen örökkön új”. Ez nem a hagyományok szétzúzását jelenti, hanem új gondolatok, eszmék, érzelmek kifejezését a régi formában, vagy azt, hogy a régi eszmék új formában jelennek meg, mintegy újjászületnek.
Babits a következőképpen válaszol Horatius tanítására:
S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily
mértéken zengte a megelégedést,
hadd dalljam rajt ma himnuszát én
a soha-meg-nem-elégedésnek!
Horatius az arany középút elvét hirdette, a szélsőségektől való tartózkodást. Ez nem azt jelenti, hogy az átlagosat, a lagymatagot részesítette előnyben. Nem a középszerűt, az unalmast, a hétköznapit, a jellegtelent tanította, hanem azt, hogy az ember kerülje a végzetet, legyen okos, ismerje meg önmagát és éljen a mának (Carpe diem).
Horatius tehát a megelégedést, az arany középszert, a védett kikötő biztonságát zengte carmenjeiben. Babits ezzel szemen a soha-meg-nem-elégedést akarja zengeni.
Az utolsó négy strófában programjának megfelelően azoknak a rejtett erőknek a fensőbbségét ünnepli, amelyek a változások, a sokszínűség letéteményesei.
Önmegszólítás: „elégeld már meg a megelégedést” (tőismétléses felszólítás). A lírai én ezekkel a szavakkal fordul önmagához. A költészetet is úgy képzeli el, mint ami a természet rendjének megfelelően folyton megújul (formai és tartalmi szempontból is), a világban tapasztalható örök változás elve szerint.
Az utolsó négy sorban önmagát szólítja fel, hogy költészetével szolgálja a változást segítő rejtett erőket:
s szabad szolgájuk, állj akarattal a
rejtett erőkhöz, melyek a változás
százszínű, soha el nem kapcsolt
kúsza kerek koszorúját fonják.
A zárlat visszautal a kötet címére: Levelek Iris koszorújából a kötetcím, a vers pedig azoknak a rejtett erőknek a dicséretével zárul, amelyek a változás koszorúját fonják.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
