József Attila: Hazám (elemzés)

A Hazám 1937 májusában íródott, „rendelésre” készült, és júniusban jelent meg a Szép Szó könyvheti különszámában, amely egy antológia volt Mi a magyar most? címmel. Ezt az antológiát József Attila Hazám című szonettfüzére vezette be, ez volt a kötet nyitóverse.

A Hazám a költő életének utolsó periódusában született. József Attila költészete az utolsó években klasszicizálódott: fegyelmezettebb, harmonikusabb, letisztultabb lett. Sűrűbb, tömény, mélyről jövő, magas művészi értékű versei születtek ekkor.

A fenyegető fasizmus árnyékában a költő újra és újra kimondta műveiben, hogy elutasítja ezt a rendszert. Védte az egyéni és a társadalmi jogokat, antifasiszta volt és demokratikus rendet kívánt.

A Hazám szonettciklus végső szintézise volt József Attila társadalomképének: azoknak a gondolatoknak a szintézise, amelyeket már a Levegőt! és A Dunánál című verseiben is megfogalmazott. Ám ez a mű azoknál sokkal agitatívabb, közéletibb: közösségi felelősség utolsó nagy költeménye.

József Attila már sokszor végiggondolta a magyarság kérdéskörét úgy, hogy a nemzetet összekötő és elválasztó jegyekre is gondolt, az emberre, a magyarra, az osztályhoz tartozóra.

Az 1930-as évek Magyarországa jelenik meg a Hazám szonettciklusban, amely programvers is. Valóságos szociológiai körképet kapunk benne az országról. József Attila lényegében a népi írók falukutató mozgalmának törekvéseit és eredményeit írta meg versben.

A gazdasági világválság után, a két világháború közt ilyennek látta a helyzetet: kilátástalan, sanyarú, nyomorúságos. Tárgyias, mégis szívszorító módon festi meg a nép testi és szellemi pusztulásának állapotát.

Pusztuló, fogyó országban kell helytállni, de mégis ide tartozunk! Ő nem megy el, hiszen ide született, így a hazáját el nem hagyja soha. Hűséget esküszik, bár ezt nem kell bizonygatni, hiszen József Attila egész munkássága bizonyíték a haza iránti hűségére.

Kérdés, hogy a költő mit tehet? Hogyan segíthet? Úgy, ahogy Ady és sokan mások is tették: feltárja a problémákat, felhívja a figyelmet az igazságtalanságra, a veszélyekre. Ezt teszi József Attila a Hazám című ciklusban.

 

Hazám

1

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméltem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.

2

Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében
mit bánja sor törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!

3

A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.

S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.

Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,

hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.

4

Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.

Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.

Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.

Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.

5

A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.

Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják

a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.

6

Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.

Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.

Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.

7

S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve
láncon – nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok – szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!

Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót – nekem
add meg boldogabb énekem!

 

Műfaja szonettciklus, de óda is lehet. Hangulata nyomasztó, majd végül lelkesítő, reményt adó.

Típusa szerint leíró, majd ars poetica-szerű befejezés.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!