A Tetemre hívás 1877. október 27-én íródott, s Arany legnépszerűbb, legtöbbet szavalt balladái közé tartozik. Az Őszikék korszakában keletkezett, amelynek verseit a költő a Gyulai Páltól kapott Kapcsos könyvbe jegyezte le. Az Őszikék-korszakban négy nagyobb ballada született: a Tetemre hívás, a Vörös Rébék, a Híd-avatás és a Tengeri-hántás.
A vers alapja egy középkori istenítélet: az a hit, hogy a halott sebe újra vérezni kezd a gyilkosa jelenlétében. Ezért abban az időben ha valakit meggyilkoltak, és nem lehetett tudni, hogy ki volt a tettes, akkor minden gyanúsítottat odahívtak a holttesthez. Amikor a gyilkos jelent meg, akkor a halott testén levő seb magától vérezni kezdett.
A versben is a halva talált Bárczi Benő apja mindenkit megidéz a fia holttestéhez. Végül kiderül, hogy az a bűnös, akire a legkevésbé gyanakodtak: a fiú menyasszonya, Kund Abigél. Egy könnyelmű, kacér enyelgés vezetett tragédiához.
A bűnös büntetése ugyanaz, ami V. Lászlóé, Ágnes asszonyé vagy A walesi bárdok Edward királyáé: a megtébolyodás. Aranynak rendkívül fejlett érzéke volt a lelki aberrációk iránt: balladái tele vannak megrendült lelkű hősökkel.
A morális egyensúly elvesztése mindig valamilyen patologikus tünetet eredményez, minden balladájában kicsit másmilyet: V. Lászlónak üldözési mániája van, Edward királynak dühöngő hallucinációi, Tuba Ferkó csöndes holdkórosságban szenved. Kund Abigél esetében a lelkifurdalás ún. nevető őrültségben tör felszínre.
A ballada 1878. február 10-én került a nyilvánosság elé: Szász Károly olvasta föl a Kisfaludy Társaság közgyűlésén. Nagy tetszést aratott, és attól kezdve népszerűvé vált a szavalók körében. Több kifejezése, illetve fordulata közkedvelt szólássá alakult, amelyet a megfelelő alkalomkor szívesen használtak (pl. „Lélek az ajtón se be – se ki”).
Ez az egyetlen olyan Arany-mű, amelyből opera, sőt a magyar némafilm korában filmdráma is készült. Húsz nyelvre fordították le.
Tetemre hívás
A radványi sötét erdőben
Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
„Ime, bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!”
Kastélyába vitette föl atyja,
Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
Vérben, ahogy volt, nap nap után
Hever egyszerű ravatalán.
Állata őrzeni négy alabárdost:
„Lélek ez ajtón se be, se ki!…”
„Hátha az anyja, szép huga már most
Jönne siratni?” – „Vissza! neki;
Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”
Fojtva, teremről rejti teremre
Halk zokogását asszonyi bú. –
Maga, pecséttel, „hívja tetemre”,
Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
Legyen a seb vérzése tanú.
A palotát fedi fekete posztó,
Déli verőn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
Sárga viaszfényt nyughelye kap.
„Jöjjenek ellenségi, ha voltak!”
Jő, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
Állva fejénél az, vagy emez:
„Gyilkosa hát nem ez… újra nem ez.”
„Hát ki?…” riad fel Bárczi sötéten,
„Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!… bárha pecsétem
Váddal az önnön szívemig ér:
Mindenki gyanús nekem, aki él!”
„Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”
Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hőst véribe’ látni,
S nem harc mezején elomlania.
Erre se vérzik Bárczi fia.
„Jöjjön az udvar! apraja, nagyja…
Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!”
Megkönyezetlen senki se hagyja,
Kedves urára szánva tekint.
Nem fakad a seb könnyre megint.
„Jöjjön az anyja! hajadon húga!”
Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
Mindre nem érez semmit a holt:
Marad a tört vér – fekete folt.
„Jöjjön utolszor szép szeretője,
Titkos arája, Kund Abigél!”
Jő; – szeme villan s tapad a tőrre;
Arca szobor lett, lába gyökér.
– Sebből pirosan buzog a vér.
Könnye se perdűl, jajja se hallik,
Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!…
Döbbenet által a szív ere fagy:
„Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”
Kétszeri mondást – mint lebüvölten –
Hallgat el, aztán így rebegi:
„Bárczi Benőt én meg nem öltem,
Tanum az Ég, s minden seregi!
Hanem e tőrt én adtam neki.
„Bírta szivem’ már hű szerelemre, –
Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval „igenre”,
Mert ha nem: ő kivégzi magát.
Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!”
S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
S vércse-visongással rohan el.
Vetni kezet rá senki se mer.
Odakinn lefut a nyilt utca során,
Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: „Egyszer volt egy leány,
Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!”
A címbeli „tetem” szó holttestet jelent, a cím témajelölő. A legfontosabb költői eszköz a sűrítés: Arany a végletekig tömörít, a nyelvi eszközök minimumával éri el a hatás maximumát.
Az eseményekről kevés szóval ad hírt, de azok rendkívül markánsak. Helyenként szándékosan kihagy dolgokat (balladai homály), pl. „Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”, „Vissza, neki” (ez a tilalom is szólássá vált a korban).
Kifejezőeszközei közé tartozik az alliteráció is, pl. Bárczi Benő neve is az, továbbá pl. „szép szeretője”, „vércse-visongással”. Ezek fokozzák a zeneiséget.
Arany az ún. „analitikus szerkesztés” módszerét alkalmazza, kicsit a bűnügyi műfajok modorában, a bűnügyi történetek nyomozási technikájának mintájára. Az elején adott a megtalált holttest, és ebből a tényállásból fejti ki lépésről lépésre az előzményt.
A ballada egyszólamú (a cselekmény egy szálon halad). A történet mozaikszerűen áll össze.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Nagyon szép elemzés, több kulcsmotívumra is rádöbben. A leglényegesebb benne Bagoly Csilla gondolata, miszerint: ha öngyilkosság történt volna, a halottnak – a versben foglaltak alapján – a tetemrehívás első percétől fogva az utolsóig véreznie kéne, hisz jelen a tettes. (Bagoly Csilla: Új Holnap 1997 nov)
Kár, hogy ezt az igen értékes megfigyelést kiaknázatlan hagyja.
Megjegyezném a következőket:
1) Hogy Abigél saját kezűleg ölte volna meg a fiút és így ő gyilkos lenne, azonnal elvethető. Korabeli dokumentumok tanúsága szerint ha a tettest hívták a tetemhez akkoriban, azok azt messzire elkerülték, a közelébe nem mertek menni a halottnak. Féltek a statáriális bíráskodástól, fő-és jószágvesztés volt a „tét”. Komolyan tehát nem vádolható Abigél gyilkossággal. (Lásd: S.J. Ki ölte meg Bárczi Benőt? Ügyészek Lapja, 2009-1/16)
2) De felbujtással sem vádolható A Révai Nagylexikon vonatkozó kötete (de a Pallas Lexikon is) a következőt írja a tetemrehívásokhoz. „Vétkesnek azt nyilvánították, aki esküdni vonakodott vagy esküvése alatt a tetem vérezni kezdett.
Mivel ezen feltételek egyike sem áll Abigélre, minden efféle vád alól egyszer s mindenkorra felmentendő. (nem alatt, hanem előtt már vérzett a tetem.)
Más történt, ami ezek után könnyedén kitalálható.
A magát Abigél vallomásában nem visszaható névmásként értendő, hanem egyszerűen ragos névszóként, az „Önt” régebbi párjaként. (A magázódás akkortájt kezdett kialakulni, mikor a ballada játszódik.)
Az erdei jelenetet meg össze tudja rakni – mozaikokból – az ember maga is, mi játszódott.
A többi működik automatizmusként, a tetem nem a tettes megjelenésére reagál, hanem ha a testvére jön, akkor jön a test vére.
Gyakorlatilag Benő és Abigél testvérek, ezt a testvérházasságot akarja megakadályozni az öreg.
Érdekes az is, hogy két tőr van, az egyik Benőé, a másik az apjáé, de mindkét tőr ugyanolyan – két vadásztőr. Shakespeare-nél is van egy hasonló jelenet, valakik párbajoznak, és az egyik ottmarad, és a győztes elveszi tőle a tőrét, ami ugyanolyan, mint amivel ő – a győző – ledöfte. Ennyit a törökről…sajna a dráma címére már nem emlékszem.
Kár, hogy Bagoly Csilla gondolatát – ami alapjaiban fordítana a dolgok állásán (t.i. öngyilkos lett Benő – nem elemzi tovább, pedig említi.
BCs (és tőle független 3-4 elemző is) rájön arra, hogy ha Benő öngyilkos lett volna, a teteme vérezne a tetemrehívás első percétől az utolsóig, hiszen jelen a „tettes”, azaz Benő maga.
A Réva Nagyleyikon vonatkozó kötete 211. oldala is ezt a Bagoly Csilla-féle gondolatot támogatja. Azt írja, hogy „vétkesnek azt tartották, aki esküdni vonakodott vagy aki esküvése ALATT a halott vérezni kezdett.”
Mivel ezek közül egyik se áll meg Abigélre, felbujtással se vádolható, azaz nem is vétkes a fiú halálában.
Meg kéne érteni akkor, igazából mit is mondott. „Unszola mégis szóval igenre/Mert ha nem: akkor kivégzi magát.”
A fa alattienyelgési jelenetüket kéne felfogni és megérteni…meg hogy mik is az összeolvasott monogramok és az kinek is szálka a szemében.
Még egy fogódzót: a magát szó természetesen nem visszaható reflexív névmás itt, hanem egyszerűen egy ragos névszó, az Önt megszólítás párja. Az apja meggyilkolására biztatta tehát Abigél a fiút, de úgy tűnik: „Piszkos Fred tőre gyorsabb volt Fülig Jimmmy revolverénél” – hogy egy klasszikust is idézzünk…
Ja, és irodalmi hősök szerzőjeikről leválnak és tőlük független életet élnek. (Jelen esetben annyira, hogy Bárczi Géza ebből a balladából „sétál” ki a nagyvilágba. Tanum az ég s minden seregi… (az Ég visszafele Géza)