Arany János: Tetemre hívás (elemzés)

Arany finoman árnyalja az egyes mozzanatokat onnantól, hogy a lány hirtelen felidézi az emléket és egy pillanatra ledermed, megbénul, egészen az elementáris patologikus reakcióig.

Az utolsó három sor a tanulság, amely által egyetemesebb, általánosabb szintre emelkedik a történet: már nem az egyszeri lányról, Kund Abigélről szól, hanem egy lányról, aki úgy játszott a legénnyel, mint macska az egérrel.

A megőrülés motívuma felidézheti az olvasóban Shakespeare-t. Arany nemcsak ismerte Shakespeare-t, de híresek Shakespeare-fordításai, és lefordította a Hamletet is, amelyben az eszét vesztett Ophelia hasonló tüneteket produkál, mint Abigél, amikor megőrül: mindketten előadnak egy kis dalt a történetükről.

Abigél bűne nem gyilkosság, nem ő ölte meg Bárczi Benőt, viszont könnyelműségével ő hajszolta bele a fiatalembert az öngyilkosságba. A büntetése ehhez képest ugyanolyan súlyos, mint Ágnes asszonyé, aki gyilkosságban volt vétkes (vagy legalábbis bűnrészes). Itt tehát már egy viszonylag kis bűnért is nagy büntetést kap a balladai hős. Maga a bűn pedig az, hogy az életet a fiú is és a lány is játékként fogják fel és elherdálják.

Ezek szerint Arany nagyon szigorúan ítélte meg a könnyelműséget, egy kategóriába sorolta a gyilkossággal. Ennek oka az lehetett, hogy negyven év után sem tudta megbocsátani magának fiatalkori ballépését: saját esetében is egy könnyelműség végződött tragédiával.

Érdekes módon a vers az olvasóban hiányérzetet hagy maga után, de nehéz meghatározni, hogy miért. Barta János szerint az lehet az ok, hogy a tragikus téma ellenére a vers nem ébreszti föl bennünk az együttérzést, nem érezzük a művet megrázónak. A nyomozás fordulatai persze érdeklődést keltenek, de nem támad az olvasóban szánalom a szereplők, különösen Kund Abigél iránt.

Ennek oka az, hogy feltehetőleg maga Arany János sem kötődött ehhez a történethez olyan érzelmi szálakkal, mint a többi balladájához: inkább a témában rejlő művészi lehetőségek vonzották, ezért az emberi tartalom háttérbe szorult.

A virtuozitás, a formai bravúr nyilvánvaló a versben, rendkívül kidolgozott műalkotásról van szó, de a megalkotásakor nem volt olyan ihletettség, olyan érzelmi kapcsolat a művel, amely felvillanyozta volna a költőt.

A másik zavaró dolog, hogy a Tetemre hívásban olyan értékvesztés történik, amely elkerülhető lett volna. Bárczi Benő teljesen fölöslegesen halt meg, hiszen Abigél szerette, és a haláleset következményei, a család lelki összeomlása és Abigél megőrülése is fölöslegesek: nem lett volna muszáj, hogy így történjen. A fiatalember ok nélkül dobta el az életét, és ez inkább bosszantó, mint megrendítő.

Az olvasó ítélete szerint a gyilkos különben sem a lány, hiszen Benő saját magát ölte meg, saját maga döntött így. Akkor miért indul meg a sebből a vér Abigél megjelenésekor? Az istenítélet logikája szerint Benő vérének egyfolytában folynia kellene, hiszen ő maga volt a saját gyilkosa.

De ha belegondolunk, azért Abigél részéről sem teljesen tiszta ez a történet, valamit elhallgat nyilván. Nem derül ki például, hogy miért volt nála tőr, amikor Benővel találkozott. Randevúra nem szokás felfegyverkezve menni… De tegyük fel, az erdőben találkoztak, ami lehet veszélyes is, és a lány mondjuk útonállók ellen fegyverezte fel magát. Akkor meg miért adta oda a tőrt Benőnek és hagyta a fiúnál? Visszafelé már nem volt szüksége rá?

Nagyon úgy tűnik, mintha Abigél az egészet előre kitervelte volna (persze nem gyilkosságot, hanem egy tréfát akart végrehajtani). De még az is lehet, hogy hazudik, és Benő nem lett öngyilkos… Ha abból indulunk ki, hogy az istenítélet megbízható módszerrel mutatja meg a gyilkost, akkor Abigél kellett legyen a gyilkos, nemcsak a „felbujtó”. Ez esetben a sebből folyó vér látványa a lelepleződést jelenti.

Mindez persze csak spekuláció, a költeményből nem derül ki több, mint amit Abigél elmond, és ennek alapján az volt a bűne, hogy játszadozott Benővel, a fiú meg, aki halálosan szerelmes volt, komolyan vette a játékot. Így a tragikus eseményekben a szerelem pusztító erejét is láthatjuk.

A Tetemre hívás verselése szimultán, ütemhangsúlyosan és időmértékesen is ritmizálható. Az időmértékessége nem olyan feszes és kötött, mint a klasszikus időmértékes versformákban, uralkodó verslába a daktilus és a spondeus.

A strófák 5 sorosak, a sorok szótagszáma nem szabályos, 9 és 11 között váltakozik. Rímképlete: a b a b b (keresztrím + egy sor, amely többnyire a strófa legfontosabb mondatát közli). Az utolsó sorokat, amelyek a ballada kulcsmondatai (pl. „Gyilkos erőszak ölte meg őt!”; „Legyen a seb vérzése tanú”; „Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”), a még egyszer ismétlődő rím nyomatékosítja, súlyosabbá teszi.