A 4. szonett témája a kivándorlási hullám, újabb ok a népesség fogyására. Az 1930-as években, a nagy gazdasági világválság idején másfél millió magyar vándorolt ki az országból („kitántorgott Amerikába / másfél millió emberünk”).
Ennek oka, hogy az urak csendőrökkel védték a birtokaikat a parasztok és munkások ellen, így nem volt megélhetés. A kivándorlók nem szívesen mentek el, nem új hazát kerestek, hanem munkalehetőséget, mert éheztek a válság miatt. Többnyire nem is akartak kinn maradni, és hazaküldték családjuknak a megkeresett pénzt.
A kivándorlók sorsa általános példázattá válik:
Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.
Az 5. szonett témája a munkások nyomorúságos helyzete, kiszolgáltatottsága, reménytelensége. A munkássorsot József Attila már más verseiben is jellemezte (pl. Külvárosi éj, A város peremén).
A munkások nagyon kevés bért kapnak, kizsákmányolják őket. Például a szövőlány nem ingyen dolgozik, de amit keres, az alig több a semminél: „kuncog a krajcár: ennyiért / dolgoztál, nem épp semmiért”. Az öntudatlan munkáslányok az ábrándok világába menekülnek a keserű valóság elől.
A 6. szonett témája a félelem, a félelem az a törvény, amely életben tartja ezt a beteg társadalmat. Rettegés uralja az országot, a félelem irányítja az embereket; a szegény fél a gazdagtól, mert a gazdagnak van pénze és hatalma, a gazdag pedig fél a szegénytől, mert a szegények sokan vannak és fellázadhatnak, forradalmat csinálhatnak. („Retteg a szegénytől a gazdag / s a gazdagtól fél a szegény.”)
Van-e lehetőség a kitörésre? A nép fia keresi a felemelkedés útját, lehetőségét (hol lehet belőle altiszt).
A 7. szonett egy vallomás a hazaszeretetről: a költő megszólítja a hazát („édes Hazám, fogadj szivedbe”), melynek szabadságot kér („hogy mi ne legyünk német gyarmat”), emberséget, magyarságot kér a magyarnak.
Saját hazaszeretetét, amely a szörnyű magyar valóság ellenére is töretlen, a „magyarnak számkivetve” állapotként határozza meg.
A zárlat egyébként nem következik a költemény logikájából, tehát egy váratlan fordulat jön a végén. A logikus az lenne, hogy ilyen állapotok elől menekülni kell, ennek ellenére az országában magát számkivetettnek, otthontalannak érző költő hűséget fogad hazájának.
Mindazon bajok és problémák ellenére, amelyekről eddig szó volt, ő ide tartozik. Itt marad, mert itt van feladata: a népvezéri költőszerep.
Totyogjon, aki buksi medve
láncon – nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok – szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!
Más lehet megtéveszthető, mást vezethetnek az orránál fogva, de neki nem szabad vaknak lennie, mert ő költő, és az a feladata, hogy nyitva tartsa a szemét, a kor ütőerén tartsa az ujját, felismerje a bajokat és meg is fogalmazza őket. Az ő feladata, hogy meggyőzze az embereket a változtatás szükségességéről.
József Attila tudta, hogy a fasizmus árnyékában most arra van szükség, hogy hazafiként azonosuljon a létében veszélyeztetett magyarság sorsával.
Tetszik nagyon jó részletes.