Az In Horatium beszélője a múltat olyan dolognak látja, mint ami a jelenkori ember újraértelmezése által újra és újra megteremtődik. Így aztán a vers ellenódája a horatiusi ódának, mivel Horatius „arany középút” elvével Babits a soha-meg-nem-elégedés, az örökös változás elvét állítja szembe.
Az In Horatium nincs versszakokra tagolva, de azért klasszikus formát követ. Verselése időmértékes, strófaszerkezete alkaioszi. Az alkaioszi strófa Horatius kedvenc versformája volt, így Horatius előtti tisztelgésnek is tekinthető, hogy Babits alkaioszi strófában írta meg a verset (Berzsenyi is kedvelte az alkaioszi strófát).
Ugyanakkor a programjának is megfelel: valóban régi formában hirdet új eszmét, amikor a Horatiusszal vitázó mondanivalót alkaioszi strófában zengi el. Ez a cím jelentését (miszerint teljesen szembeszáll Horatiusszal) részben visszavonja, hiszen nemcsak vitázik Horatiusszal, hanem kapcsolódik is az antik hagyományhoz.
Babits tehát kettős viszonyt alakít ki a hagyománnyal: miközben az ismétlősédben a különbözőséget hangsúlyozza, épp a hagyomány nyelvén mond ellent a hagyománynak.
