A Tisza című vers 1847 februárjában keletkezett Pesten. Petőfi egy korábbi élményére tekint vissza, amelyet egy Tisza-parti látogatása során szerzett. A verset múlt időben írta, éppen azért, mert egy visszaemlékezésről van szó.
A költő a parton áll, a Tisza mellette folyik, de azt lehet mondani, hogy inkább a lelkében hömpölyög az ár. Látja a folyót idillikus nyugalomban, de látja akkor is, amikor vad dühvel fordul a környező világ ellen. Mintha saját érzelmi végletességét vetítette volna ki a Tiszára…
A Tisza, mint tudjuk, az Alföld jellegzetes, kanyargós folyója. Petőfi korában háromszor olyan hosszú volt és nagyobb vidéket járt be, mint ma. Iszapos, mocsaras volt a Tisza vidéke, mivel akkoriban még nem szabályozták. Emiatt az ott élőket rendszeresen fenyegette az árvíz veszélye, ugyanakkor a folyó élelmet is adott a számukra.
A Tisza
Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.
Síma tükrén a piros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő; benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. –
Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok:
„Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi roszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója.”
Pár nap mulva fél szendergésemböl
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!
A költő a Tisza kétarcúságát jeleníti meg a versben: előbb a megragadó Tisza-parti naplemente élményét, majd az árvizet. Az első esetben szelídnek, a második esetben vadnak látjuk a folyót.
A költemény 15 strófából áll és tájrajzzal kezdődik. Az elején Petőfi pontosan megjelöli az időpontot és a helyszínt: nyári este van („Nyári napnak alkonyúlatánál”), és a Tiszának azon a pontján áll, ahol a Túr folyó torkolata található („Ott, hol a kis Túr siet beléje / Mint a gyermek anyja kebelére”).
Gyönyörű hasonlatot használ itt Petőfi, az anyja kebelére siető gyermeket, ami nemcsak a két folyó találkozási pontját festi meg líraian, hanem vallomás is: a költőt olyan viszony fűzi a Tiszához, mint a gyermeket az anyjához.
Ezután a Tisza jellemzése, leírása következik. A 2-3. versszak szín-és hanghatások („piros sugárok”, „sarkantyúk pengése”) segítségével mutatja be a csöndesen, szelíden ballagó folyót, melynek sima tükrén táncot járnak a nap sugarai.
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
