Az elején a népdalokra jellemző virágmotívum jelenik meg, amely egy analógiára épül. Petőfi természeti képhez hasonlítja a szerelmet: a lány kikelet, a szerelem pedig virág, amely kénytelen virítani kikeletkor. Ahogy a virágnak sem lehet megtiltani, hogy kinyíljon tavasszal, ugyanúgy a szerelem is törvényszerűen feltámad a fiatalember szívében, amikor meglátja a neki tetsző lányt.
Ennek a hasonlatnak gyors kimondása, naivan tömör „magyarázata” a lírai hatás titka:
Kikelet a lyány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.
Ez a két sor azt fejezi ki játékosan, hogy mennyire ellenőrizhetetlen is a szerelem, mennyire nem lehet uralni, és mennyire szükségszerű a szerelem megszületése: ahogy tavasszal is a virágnak virágoznia kell, olyan szükségszerűen váltja ki a szerelmet a lány szépsége.
Petőfi nagy biztonsággal tudta kezelni a népdalt és a természeti képeket, az ilyen versek számára csak ujjgyakorlatok voltak. Az is biztos, hogy nagyon jól megértette mintáit, a népdalokat, amelyeknek legszembetűnőbb sajátosságát, a természeti képet műköltői finomsággal használta fel.
A népköltészetet a romantika kora fedezte fel az irodalom számára. Megindult a népdalok gyűjtése, és a költők olyan verseket írtak, amelyek téma, szerkezet, képek, verselés tekintetében a magyar népdalok jellemzőit hordozzák.
A népdalok is általában természeti képekhez, virághoz hasonlítják a szeretett nőt, és gyakran több ütemen át fejtik ki a párhuzamot. Egy kis újítást azért visz Petőfi ebbe a közismert párhuzamba: míg a népdalokban a virág általában a lány metaforája, ő a szerelmet azonosítja vele, a lánynak pedig – szokatlan módon – a „szép kikelet” felel meg.
Petőfi tehát a népdalokból veszi a motívumokat, eszközöket, s felemeli őket a magas irodalom világába. A népdalok motívumvilágára épülő vers a népköltészet eszköztárának olyan jellegzetes elemeivel él, mint pl.:
● belső érzelmek (szerelem, féltékenység) és külső természeti képek (napsugár, felhő) párhuzamba állítása
● népies megszólítások (babám, gyöngyvirág)
● tájnyelvi szavak (lyány)
● elbujdosás motívuma
● ütemhangsúlyos verselés
● páros rím
A vers tehát olyan, mint a népdalok: akkor honnan tudjuk, hogy mégsem népdalról van szó?
Több jele is van annak, hogy a művet költő alkotta, és nem a nép ajkán formálódott ki. Erről tanúskodik a művészi csiszoltság (az arányos, kiegyensúlyozott szerkesztésmód), a dalszerűségtől az ódaiság irányába való távolodás és az is, hogy a nyitó természeti kép a vers szerves részévé válik (míg a népdalokban elkülönül és elveszti további funkcióját).
A költeményt „tiszta népdal”-nak szokták tekinteni abban az értelemben, hogy nem tartalmaz életképi mozzanatot. Ezt miből lehet látni? Abból, hogy a beszélő csak az érzelmeit fejezi ki: semmilyen „külső” történés, semmi apró cselekmény nem zavarja meg a szerelem megvallását.
A vers célja tulajdonképpen nem más, mint a szerelemvágy kifejezése és a leány szerelmi hajlandóságának kifürkészése, vagy még inkább kikényszerítése. Az érzelemáradás ugyanakkor szétfeszíti a dalműfaj kereteit és az ódaiság irányába mozdítja el a költeményt.
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
