A magyar nemes című vers 1845. szeptember 26. és október 7. között született. Egy olyan élmény ihlette, amely július végén esett meg a költővel.
Petőfit egy jó barátja, Sass István doktor, aki Sárszentlőrincen iskolatársa volt, meghívta, hogy keresse fel őt szüleinél Borjádon. Petőfi ekkor már neves költő volt és nagy örömmel fogadta őt a Sass-család, amely a környék birtokos köznemességének megbecsült tagja volt, és a borjádi kastély volt ősi családi fészkük.
Mivel a házigazda jó viszonyban volt szomszédaival, mindig sok vendég járt náluk, és a kedélyes, vidám társaságban Petőfi nagyon jól érezte magát.
Aztán egyszer Kiss Lajos, a simontornyai járás szolgabírája köszöntött be Sassékhoz, és ott maradt ebédre is. Kiss öntelt ember volt, aki nemesi származásával büszkélkedett. Ebéd közben a népről beszélgettek, s Petőfit felbosszantotta, ahogy Kiss szidja a népet, amelynek megfélemlítésére és javítására szerinte csak egyetlen hasznos eszköz van: a deres.
Petőfi kiállt a nép mellett, később pedig az élmény hatására megírta A magyar nemes című versét, amely még abban az évben, 1845-ben meg is jelent a Pesti Divatlapban. A vers elszakad az egyszeri élménytől és általános érvényűvé, egy újfajta nemes-ábrázolás kiindulópontjává válik.
A magyar nemes
Őseimnek véres kardja
Fogason függ, rozsda marja,
Rozsda marja, nem ragyog.
Én magyar nemes vagyok!
Munkátlanság csak az élet.
Van életem, mert henyélek.
A paraszté a dolog.
Én magyar nemes vagyok!
Jól készítsd, paraszt, az útat,
Mert hisz a te lovad vontat.
Csak nem járhatok gyalog.
Én magyar nemes vagyok!
Tán a tudománynak éljek?
A tudósok mind szegények.
Nem irok, nem olvasok.
Én magyar nemes vagyok!
Van, igaz, egy tudományom,
Ebben párom ritkán látom:
Enni, inni jól tudok.
Én magyar nemes vagyok!
Milyen jó, hogy nem adózok.
Gazdaságom van, de nem sok,
S van adósságom, de sok.
Én magyar nemes vagyok!
Mit törődöm a hazával?
A hazának száz bajával?
Majd elmulnak a bajok.
Én magyar nemes vagyok!
Ősi joggal, ősi házban
Éltemet ha elpipáztam:
Mennybe visznek angyalok.
Én magyar nemes vagyok!
A korabeli olvasók bizonyára meghökkentek a vers olvastán, mert ritkán esett meg, hogy valaki így egybegyűjtse és kigúnyolja a nemzetfenntartónak vélt nemesség jellemző tulajdonságait. Addig legfeljebb Csokonai egy-két allegorikus költeménye vagy Fazekas Mihály Lúdas Matyija távolodott el a nemesi szemlélettől (utóbbinak a nemességrajza már erősen mutat Petőfi felé).
A versben Petőfi lényegében a magyar nemesség bűnlajstromát szedi pontokba, összefoglalja mindazt a kritikát, amelyet részben már elődei is elmondtak. Eötvös József és Kemény Zsigmond is bírálta a nemesi társadalmat, Berzsenyi is bírálta a provincializmust, Kölcsey és Vörösmarty a cselekvő hazafiság példáit akarták a kortársak elé állítani, Széchenyi pedig azért küzdött, hogy a nemesek fejlesszék birtokaikat.
Petőfi nem tesz mást, mint felsorolja a nemességnek azokat a tulajdonságait, amelyeket már a költő-elődök és a kortársak is elmondtak, ki megrovóan, ki javító szándékkal, ki nemzeti karakterré általánosítva. Petőfi azonban nem elégszik meg a felsorolással és a megrovással, sokkal gyilkosabb eszközhöz nyúl: nevetségessé teszi a nemeseket, kigúnyolja, kinevetteti őket.
Belebújik egy elképzelt nemesember bőrébe, akit egyes szám első személyben fogalmazva beszéltet. Tehát maga a nemes mondja el, hogyan él, és mi a véleménye arról, ami a kor emberét foglalkoztatta. Kérkedik, büszke a saját nemességére, amely kiváltságokat biztosít neki, de a hazával nem törődik, a haladás nem érdekli, a tudomány, a gazdaság problémái is hidegen hagyják.
Petőfi így akart tükröt tartani a kor nemessége elé. Bár ez egy torz tükör, nyilvánvaló a versbeli irónia, sőt, szatíra, valójában Petőfi véleménye nem tartalmaz túlzásokat, alapjában véve valós képet mutat a nemességről.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
