A huszonhatodik év egy versciklus, amelyet Szabó Lőrinc szeretője, Vékes Endréné Korzáti Erzsébet emlékére írt. Az asszony 1950. február 12-én halt meg, 25 év szeretői viszony után váratlanul öngyilkos lett. A költőt megdöbbentette és porig sújtotta az öngyilkosság. Súlyos önvád gyötörte, és ebben a nagyon szép szonettciklusban vezekelt.
Szabó Lőrinc gőgje, „férfibüszkesége”, önzése és önhittsége miatt érzett lelkiismeret-furdalást: mindazért, ami a Semmiért Egészen című versében kapott hangot (a költemény elsősorban feleségének szólt, de az elvárások részben szeretőjére is vonatkoztak). Mindkét nő, Klára és Erzsébet is sokat szenvedett a szerelmi háromszög miatt.
A költő önzése és gőgje szeretője halálával szertefoszlott. A temetés utáni napon kézzel teleírt 21 papírlapot, amelyen 25 év életrajzi eseményeit foglalta össze Vékes Endre (Korzáti Erzsébet fia) számára. Ez még azelőtt történt, hogy hozzákezdett volna a versciklushoz.
A huszonhatodik év nagy részét, mintegy 100 szonettet még a gyászévben írta a költő (a 26. évben, tehát 1950 elejétől 1951 elejéig), de a teljes ciklust csak jóval később, 1957-ben fejezte be.
A ciklus egyrészt a gyász része volt, másrészt egy lelki megtisztuláshoz segítette hozzá a költőt. Szabó Lőrinc a halál tükrében ismerte fel végre az élet szépségét, gazdagságát és értelmét.
A gyászév alatt megszűnt számára a jelen, teljesen a múltban élt, újraélte a gyönyör éveit, mint egy 20. századi Orpheusz próbálta visszahozni szerelmét az élők közé. A lehetetlen ellen küzdött, a túlvilágot ostromolta, hogy visszakapja a halottat. Panaszai valósággal életre keltik halott kedvesét, akinek alakja megelevenedik az olvasó számára. A költő a kedves alakját és kapcsolatukat neoplatonista képzetekkel stilizálja.
Szabó Lőrincet amorális költőnek szokták tartani, ami emberként igaz lehet rá, de A huszonhatodik év verseinek belső ereje épp abban rejlik, hogy a költő felismerte, hogy az erkölcsnek kettős természete van: ami az egyik embernek jó, az lehet a másiknak rossz. Ami neki boldogságot adott, az a szeretőjének tragédia forrása lett. Későn ugyan, de felismeri, hogy az individualizmus, az önösség zsákutcába vezethet: most már igyekszik tekintettel lenni a másik emberre is.
Felismeri az emberi vágyak kettős természetét is: amikor valamit sikerül elérnünk, megkapnunk, nem becsüljük meg, kevésnek érezzük, de aztán ha elveszítjük, akkor fáj a hiánya. Minden érzés közül ezt a hiányt szólaltatja meg a versciklus a leghitelesebben és a legnagyobb intenzitással.
A huszonhatodik év műfaja szonettciklus, lírai rekviem. A ciklus minden darabjának sorszáma és címe is van. Az alkalmazott szonettforma a shakespeare-i szonettet idézi, ugyanakkor Szabó Lőrinc sok mindenben eltér a műfaji követelményektől: nem tördeli a verset strófákra, nem építi ellentétre, rímei is fátyolozottak.
A szonett hűvös, fegyelmezett versforma, amelyet fellazít a versek tartalma: a tépelődés, a jajongás, a lírai én kétségbeesett, reménytelen vágyakozása halott kedvese után, az eltűnt boldogság siratása. Szabó Lőrinc ezzel rendkívüli feszültséget és hallatlan tömörséget ér el.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
