A ciklus címe időt jelölőt: utal a versfüzér keletkezésének évére és körülményeire. Van alcím is: Lírai rekviem százhúsz szonettben.
A ciklus egy szerelem és egy életszakasz lezárása. Darabjai a szerelem belső történetét foglalják össze: mind Korzáti Erzsébetről és kettőjük boldog vagy gyötrelmes kapcsolatáról szólnak. A versek a kapcsolat eseményeit, élményeit idézik fel. A költő szembenéz az elmúlással, a halállal. Felidézi a múltat, apró képekből összerakja a Korzáti Erzsébettel való szerelem történetét.
A két központi érzéskör a szerelem és a halál. A ciklus újdonsága éppen az, hogy Szabó Lőrincnél itt jelenik meg az elmúlás a maga kendőzetlen valóságában. Most szembesül az öregséggel, az ember fájdalmasan kicsiny voltával is.
A halállal kapcsolatban ugyanarra a belátásra jutott, mint Heidegger: az elmúlás része az életnek, mintegy kiegészítője, és a születéssel kezdődik el. A huszonhatodik év úgy jeleníti meg az életet, mint aminek szerves kiegészítője a halál. Az emberi tudat az életre koncentrál és tiltakozik a halál ellen, amelynek gondolata szorongást kelt benne, de legfeljebb csak ideig-óráig merülhet bele a világ szépségébe és feledkezhet meg a végről.
A huszonhatodik év felépítése tudatosan mozaikszerű. Inkább az érzés, semmint az események szervezik, s a középpontban a lélek belső világa áll. A kissé laza ciklusban néhol a költő túlságosan is belefeledkezik a gyászba, vesztesége leírásába, néhol túlírt a versfüzér.
A huszonhatodik év első darabjaiban szerelme elvesztését tudatosítja magában a lírai én. Célja a hiány okozta fájdalom feldolgozása.
A versek megszólítottja Korzáti Erzsébet, akihez dialogizáló versmódban beszél. Olykor általánosít, de saját személyiségét, érzésvilágát közben egy pillanatra sem adja föl.
A ciklus legjobb darabjaiban a szerelem érzését vagy saját fájdalmát elemzi a költő. A legnagyobb átéléssel nem azt ábrázolja, hogy mit adtak ketten egymásnak, hogy a szerelem által hogyan teljesítették ki egymás személyiségét, hanem azt, hogy ő mit kapott ettől a kapcsolattól, hogy mit veszített el és még miben reménykedhet.
Konkrét versek a ciklusból:
A 7. szonett címe: Bolond tükör. Ebben a versben a lírai én a hétköznapi események, tevékenységek világából lép be az emlékezés világába, halott szerelmével folytatott beszélgetés világába.
A „dús emlék” és a „sóvár hiány” érzését egyszerre éli meg. Ez ráébreszti, hogy a vágyott kapcsolatot halott kedvesével csupán versben teremtheti meg, az ő közelségét csak a fikció világában élheti újra át.
Figyeli lelke rezdüléseit és gondolatait, és tükörrel azonosítja magát, amely a valóságnak csak képi mását, látszatát mutatja meg, amely megőriz és elenged: „tükör, melyből kirepűltek a képek”.
A 18. szonett címe: Hova? Benne türelmetlen kérdések sorjáznak, amelyeket kapkodó emlékezés szakít meg. Apró emlékek jönnek elő: utazások, helyzetek, emberek. A tudatban rögzült képek pontos visszaidézhetőségét mutatja a vers, ugyanakkor azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy mindez már visszavonhatatlanul a múlthoz tartozik.
A zárlatban egy megszemélyesített természeti kép jelenik meg, amely a jelenre utal, és az elmúlással szembeni tehetetlenségről valamint a másik elvesztéséből fakadó magányról vall.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
