A 75. szonett címe: Nemcsak terólad. A költő kíméletlen önvizsgálatot tartott szeretője halála után. Ez és a fájdalom, a szenvedés a gyászév végére feloldotta individualista szemléletét és feltörte a jégpáncélt, amely magányba zárta. A vers címe utal arra, hogy a konkrét esetből indult ki, de a mű nemcsak saját szerelmükről szól, hanem általános érvényű.
Saját egyéni gyászától a költő eljutott ahhoz a humanista felismeréshez, látásmódhoz, hogy az ideális magatartás az egymásért érzett felelősségben és a kölcsönös szeretetben ragadható meg. Megértve az egyetemes létezés törvényét már nemcsak kedvesét siratja, hanem kedvesén keresztül minden ember tragikus sorsát, kikerülhetetlen mulandóságát, az élet „elveszthetőségét” („rettegve siratok és szeretek, / mióta nem vagy, minden életet.”).
A 117. szonett címe Így semmisülsz meg. A vers a ciklus záró darabjai közé tartozik, melyek a fájdalmas élmény távolodásáról, az emlékek megfakulásáról adnak hírt. Minden dolog megsemmisül, minden elmúlik, ez az idő és az élet törvényszerűsége. Ez a törvény érvényes a halott asszonyra is. Az ő emléke is elfelejtődik.
Ennek tudomásulvételével zárul le az alkotói folyamat, amely az emlékezést műalkotássá formálta. A halállal maga a műalkotás áll szemben, amely egyrészt a tökéletesség jelképe, másrészt mivel maradandó, győz a halál felett. Az ember nem tud megküzdeni sem a múló idővel, sem a halállal, ám a művészet olyan szépséget, igazságot és fölemelő erőt kölcsönöz a halandó, mulandó emberi lénynek, amely által a halott is élő tud maradni, mert nem felejtik el a múló idő ellenére.
Ellentétben a Tücsökzenével, amelyet a kritika mindenféle szempont szerint megmért és „könnyűnek” talált (és csak az irodalomtörténet tett méltó helyére utólag), A huszonhatodik év fogadtatása visszhangtalan volt, mert egy történelmi vihar után, egy olyan korszakban jelent meg, amikor nem volt sem irodalmi folyóirat, sem irodalmi élet. Amikor az irodalmi élet újraindult, akkor pedig már nem volt értelme a kritikaírásnak, mivel a költő addigra meghalt.
Csupán egy napilap, az Esti Hírlap 1957. június 23-i száma írt róla a költő életében egy pozitív hangvételű ismertetőt. Néhány hónappal később, 1957. október 3-án Szabó Lőrinc meghalt. Halála után a versciklus népszerű lett, több kiadást is megért.
