A Nekünk Mohács kell című vers 1908-ban, Az Illés szekerén című kötet A téli Magyarország című ciklusában jelent meg. Ez Ady legkönyörtelenebb nemzetostorozó verse, melyben azt állítja, hogy az állandó sorscsapások, a Mohácshoz hasonló nemzeti katasztrófák kellenek a magyaroknak, mert ezek nélkül elpusztulna a nemzet.
A meghasonlott, fáradt költő felfigyelt a magyarságnak azokra a nemzeti karakterjegyeire, amelyekre már Arany János is felhívta a figyelmet A nagyidai cigányok című művében. Ezek a tulajdonságok a népi jellemnek a „cigányosabb” vonásait jelentik: eszerint a magyarok hetyke, hencegő, szavakban nagyhangú, de ha cselekvésre kerül a sor, akkor lépni nem tudó, tehetetlen, lusta, nemtörődöm nép.
A tettrekészség nem tartozik a nemzet egyéniségéhez, nincs belső késztetése a cselekvésre, ezért mindig csak tengődni, vegetálni tudott, szárnyalni nem. Ha a külső körülmények nem szorították rá a cselekvésre, akkor eluralkodott rajta a tunyaság, lomhaság, semmittevés, enerváltság.
Megmaradása csak annak köszönhető, hogy mindig a pusztulás szélén állt és kétségbeesetten kapaszkodott: a körülmények soha nem engedték, hogy átadja magát a tétlenségnek és elkényelmesedjen. Mivel hiányzik belőle az elszántság, az önfegyelem, a tevékeny ember szigorú morálja, ezért nem való neki a biztonság és a nyugalom. Ha jön egy nyugodt, idilli korszak, és nem lesz, ami rábírja a cselekvésre, akkor ez a nemzet elpusztul. Ezt ismerte fel Ady.
Szerinte a „nemzeti jellem” a magyar történelem alakulása miatt lett ilyen, és nagyon mélyre ivódott a magyarokban. Ugyanis túl hosszúak voltak a magyar történelemben az anarchisztikus, kiskirályokat és patópálokat kitermelő, feudalista jellegű korszakok.
Ezeknek a koroknak két fő figurájuk volt: a virtuskodó, nótázó, hetyke, betyár uraság és a meglapuló, gyáva, szolgalelkű jobbágy. Ez a kettő hatott egymásra, keveredett össze és alakította ki a nemzet lompos, hencegő, ugyanakkor sunyító, háryjánoskodó jellegét.
A magyar népet vádoló legkeserűbb versében Ady ezt a nemzeti tulajdonságot állította a középpontba.
Nekünk Mohács kell
Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.
Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.
Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.
A Nekünk Mohács kell műfaja a jeles irodalomtudós, Benedek Marcell szerint „fordított himnusz”, amelyben a költő Isten közbenjárását a nemzet megbüntetéséért kéri. Pont ellentéte Kölcsey Himnuszának, amely Isten áldását kéri a magyarságra. Kegyetlen, kihívó, vádló, sodró lendületű, feszült, keserű vers ez idegesítően zökkenő rímekkel, csökönyös felszólításokkal.
Hangvétele dühös, haragos, gúnyos, felháborodott, helyenként megvető. Erős indulat munkál a lírai énben, amellyel saját népét vádolja, s komoly belső nyugtalanságot érzékeltetnek a vers kifejezőeszközei is. Nagy izzású, egyre intenzívebb, szinte egy lélegzetvételre végigfutó költemény.
Típusa magyarság-vers, témája a magyarság sorsa, történelmi tanulságok levonására való képtelensége.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
