A Nekünk Mohács kell klasszikus „nemzetostorozó” költemény, amely olyan viszonyban van a klasszicizmus és a romantika nemzetképével, amilyenben A magyar Ugaron tájköltészete Petőfiével. Ady elkeseredett dühvel ront neki az olyan, a korban – és még most is – eleven nemzeti toposzoknak, mint a kereszténység védőbástyája, a sorsüldözött nép vagy a szabadságharcos nemzet.
A nemzethalál képe is másképp kerül elő, mint a nagy elődöknél: a sorozatos csapások az életben maradásunkat segítik elő, míg a látszólagos béke (azaz a költemény születésének jelene, a „boldog békeidők”) abba a hitbe ringatja a közösséget (a kiegyezés Magyarországát), hogy minden rendben van, ezzel előkészítve az igazi katasztrófa eljövetelét.
Címe a mű üzenetének összefoglalása, figyelemfelhívó. Lényege, hogy nemzetünket csak a történelmi katasztrófa ébreszti önmagára.
Alapmotívumai: biblikus motívum a zöld ágat hozó galamb (Mózes 1.8.11).
Kifejezőeszközei: ismétlés, fokozás, anafora, halmozás, gemináció, metonímia, metafora.
A szinte már lázas ismétlések (epanalepszisz, pl. „Verje csak, verje, verje”, „Mert akkor végünk, végünk”), a fokozás („Üssön csak, ostorozzon”), az erélyes tiltó, óhajtó és felszólító mondatok szenvedélyes érzelmeket, izgatottságot közvetítenek.
Újra meg újra ugyanaz a gondolat fejeződik ki már-már szinonimaszerűen: a verés, a sújtás követelése. Ez egy a megszokottól eltérő, rendellenes esdeklés, amely nyugtalanságot és katasztrófákat kér. De a vers központi mondanivalója, amely a nép karakterére vonatkozik, éppen ezt a rendellenes kérést teszi érthetővé.
Retorikai felépítettség: a versben vannak ugyan érvek, hogy miért verje az Isten a magyarokat, de kifejezetten retorikai felépítettségről nem beszélhetünk, mert nincsenek meg benne a szónoki beszéd összetevőinek többsége (például hangsúlyosan nincs megszólított).
Benne van viszont az „argumentum a fortiori” (már elfogadott érvre támaszkodó érv): „Veréshez szokott fajta” és az „argumentum ad rem” (a körülményekre támaszkodó érv): „Én magyarnak születtem”, „Mert akkor végünk”.
Formailag párhuzamosan felépített strófákból áll, amelyek anaforaszerűen ugyanazzal a feltételes mondattal kezdődnek („Ha van Isten”). Ez olyan, mint egy félsornyi refrén.
Szerkezetileg három egységből áll: a három strófa három szemszögből nézi a magyarságot.
Az 1. egység (1. versszak) a Himnusz beszédhelyzetét idézi meg, de kétszeresen kifordítva: nemcsak, hogy áldás helyett büntetést kér, hanem Isten létét is kétségbe vonja (feltételes módot használ: „Ha van Isten”). Ezzel erősíti a kételyt Isten létében.
A műnek nincsen megszólítottja, hiszen a megszólított Isten lenne. A lírai én E/3. személyben beszél a magyar nemzetről, saját magát itt még kívülállóként jeleníti meg.
Az 1. versszak harmadik sora nagy műgonddal megkomponált sértés, amely a nemzet önképének alapvető elemeit támadja: „Cigány-népek langy szívű sihederje”. Azaz a letelepedéssel önazonosságukat elveszítő nomádok képével szembesíti az országot (amely alig egy évtizede ünnepelte a honfoglalás ezredik évfordulóját), egyúttal sugallja a nemzet szellemi tunyaságát és fejletlenségét.
Kifordítja a Himnusz, a Szózat vagy A magyarokhoz történelemszemléletét, hiszen az évszázados szenvedések képét megfosztja a pátosztól és a tragikumtól: megvetően állapítja meg, hogy a magyar „Veréshez szokott fajta”, azaz szolgafajta. Ugyanis a rossz cseléd jellemzője, hogy csak úgy lehet munkára fogni, ha folyamatosan ösztökélik, hajtják, ütik-verik.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
