A vers nemcsak a hazaszeretet, hanem a szenvedést, a fájdalmat, a tapasztalás keserűségét, a csalódást is tematizálja. Petőfi akkori életkörülményei magyarázzák ezt a sort: „Mert oly göröngyös, oly kemény az ut, / Az ember annyi sivatagra jut.”
Ez nem póz vagy felvett érzés, hanem valós élettapasztalat mondatja vele. Szenvedéseit, küzdelmeit, a bút és a kínokat egyébként szemérmesen háttérbe szokta szorítani, de még vidám, hetyke, kötekedő versei mögött is ott van ez a plebejusi életérzés, ami olykor kifakadásokra készteti nehéz sorsa ellen.
Vidám költeményei miatt olykor megfeledkezünk arról, hogy Petőfi mennyit szenvedett. Viszontagságai arra késztették, hogy szembeszálljon a sorssal: védekezésül a dac, kitartás, lázadás útját választotta, de vidámsága kíméletlen harcot leplez, amellyel életét, emberi méltóságát és büszkeségét oltalmazta.
A pályakezdő Petőfi a valóságra, életének kemény anyagára építette fel költői egyéniségét, élet és költészet számára összetartozó dolgok voltak, ezért korai verseiben hangsúlyos a tapasztalat szerepe. A Hazámbant tizenkilenc évesen írta, s ahogy az életiskoláról beszél, abban van valami koravénes filozofálás (de csak abban, ahogy ír róla, mert amit ír, az teljesen igaz).
Az élettapasztalatot ő maga is olyasminek látta, ami az ő specifikuma, amiben különbözik az előtte járóktól. Úgy érezte, többet tapasztalt, többet szenvedett, mint mások (ez elsődleges élménye volt, hogy különbözik másoktól).
A Hazámban az első olyan műve, amelyben arról vall, hogy a rónaság, az alföld az otthona. Szembetűnő a szülő-haza azonosítás: Petőfi párhuzamot von a szülő és a haza között, ugyanúgy szülőjének tekinti Magyarországot is, mint apját vagy anyját, önmagát pedig a szülőföld fiának tartja.
A haza szülte őt, s ezzel a motívummal is ér véget a vers. Utolsó szava „édes szép hazám”, amit Petőfi nem elsőként írt le: Balassi Bálint volt az első a magyar irodalomban, aki „édes hazám”-nak nevezte Magyarországot.
A vers felépítése illeszkedik a vers tartalmához: a szubjektív, vallomásos hangvételnek megfelelően lombosodó versszerkezet kifejezi a lelki folyamat áradását és megtorpanásait, a meditációt és a lírai emelkedést. Ezt a versszerkezetet Petőfi majd a Várady Antalhoz és Arany Jánoshoz írt költői levelekben fogja tökéletesíteni.
A valós élményekre felelő lírai gesztus, amellyel ebben a versben találkozunk, még nem teljesen petőfies, hanem egyelőre a bajzai iskola hagyományaiban gyökerezik.
Petőfi sajátos stílusa majd csak 1843 második felében és 1844 elején fog jelentkezni (családlírájában és tájverseiben), bár költői egyéniségének kontrollja már most is jelen van: nem engedi nyakló nélkül érvényesülni a kor vezető költő-tekintélyeinek stiláris hatását. Ám ezek a hatások ekkor még nyomokban ott vannak a verseiben.
