Amikor a Jövendölést írta, a költő meglehetős komor hangulatban volt: reménytelennek érezte a jövőt, ugyanakkor nagyon erős volt a halhatatlanságba vetett hite. A vers arról tanúskodik, hogy az ellenséges, nehéz sors nyomása alatt költői öntudata megacélozódott.
A mostoha sors árnyékában magát megadó, de az örök hírnevet biztosnak tartó mártíros önbizalom szól a versből. A jelenben Petőfi lemond az elismerésről, és csak a halála utáni jövőtől vár igazolást költészete nagyságára vonatkozóan.
Fontos megjegyezni, hogy a költői öntudat versben való megszólaltatása Petőfi előtt nem volt megszokott dolog a magyar lírában. Sőt, elsőre még maga Petőfi sem volt képes olyan nyíltan és fesztelenül kinyilvánítani költői öntudatát, mint akkor tehette volna, ha előtte már sokan vallották volna meg művészi becsvágyukat a magyar irodalomban.
De Janus Pannonius óta (Pannónia dicsérete) nem mondott ki ilyet versben senki, magyar nyelven pedig soha senki: a magyar lírában kialakuló illem ugyanis nem engedte, egyfajta gátlás-hagyomány alakult ki.
Kezdetben még Petőfi sem tudta függetleníteni magát ettől a hagyománytól, ez az oka, hogy a verset harmadik személyben írja, igyekezve szemérmesen eltávolodni a lírai éntől, mintha nem is saját magáról volna szó. Ez a – már-már a tárgyiasodás szintjéig menő – eltávolodás az éntől a hagyomány visszahúzó erejéről tanúskodik.
A vers tehát vallomás, amelyben a fiatal Petőfi művészi-költői öntudata nyilatkozik meg. Azonban míg az öntudat Petőfié, addig a versben megjelenő érzelmes modor inkább hagyományos mozzanat, sőt, kissé póz is, mintsem a költő lelkiállapotának valódi képe.
A Jövendölés tehát egyszerre tartalmaz új és hagyományos elemet is, akárcsak az Én című vers, és a benne megjelenő költői öntudat megelőlegezi a későbbi ars poetica jellegű verseket (pl. A természet vadvirága), amelyekben Petőfi még nagyobb, nyíltan vállalt költői önérzettel, aktívan állást foglal az általa megteremtett új költészet mellett.
Ez az új költészet, a mesterektől és iskoláktól való elszakadás nem tudatosan megfogalmazott szándék: Petőfi még tanítványi alázattal néz fel Bajzára és Vörösmartyra, de költői gyakorlatában már letér az ő útjukról, s végül ez a költői gyakorlat programban, ars poeticában is összegződik.
Nagyon érdekes a szenvedés és a költészet összefonódása is, amit a 7. versszak fejez ki gyönyörűen:
De méreg a dal édes méze;
S mit a költő a lantnak ad,
Szivének mindenik virága,
Éltéből egy-egy drága nap.
Az üldözött, kiszolgáltatott ember passzív, érzelmes attitűdjével vallja meg a költő, hogy minden vers a lelkéből lelkedzik, minden dal az életéből visz el egy napot, mégis írnia kell, mert életeleme a vers, vigasztalója és menedéke. A költészethez való ragaszkodás lírája később is újra meg újra felbukkan Petőfi verseiben.
Az a jóslat egyébként, amit a Jövendölésben saját sorsásról mondott, később beteljesedett: Petőfi valóban rövid életet élt, ám hírneve fennmaradt, emlékét megőrzi az utókor.
