A kronológia megbontásának köszönhető a vers mozgalmassága is, amelyet Petőfi a terjedelem növelése nélkül tudott fokozni. Ezt a mozgalmasságot, elevenséget a változatos igeidőkből is láthatjuk. Figyeljük meg, hogy a múlt idő mellett olyan jelen idejű igék szerepelnek a versben, amelyek múlt idejű eseményeket fejeznek ki!
Ezt a nyelvtani funkciót latin szóval úgy nevezzük, hogy praesens historicum (múlt idő funkciójú jelen idő), amelyet akkor használunk, ha a múltban végbement történéseket úgy akarunk kifejezni, mintha azok a jelenben, a szemünk láttára mennének végbe.
Irodalmi szövegekben a praesens historicum használatának élénkítő, dinamizáló hatása van, amely nemcsak magukat az eseményeket, hanem azok érzelmi velejáróit is aktualizálja. Teljesen érthető tehát, hogy miért használta Petőfi.
A kis versen végigsejlik valami szomorkás komikum is, ami akár tragikomikum is lehetne, ha egy árnyalattal markánsabb volna. Ez a komikum mindjárt az első strófában, a vers hangütésében jelentkezik, méghozzá a „földig ér a lába” és a „nagy a legény” megfogalmazásokban.
Nagyon érzékletes kép, ahogyan a nagy (=magas termetű, tagbaszakadt) legény, földig érő lábakkal megy a szamáron. Van ebben valami csendes humor is, nemcsak tragikum, és abban méginkább, hogy hogyan vezeti le indulatát, amikor a szamárra pattanva hazavágtat, de elkésik.
A versben nemcsak a juhászlegény alakja hangsúlyozott, hanem a szamár is, amely háromszor is előfordul a rövid szövegben. Később Petőfi így írt a versről: „Néprománcomat a szamárról mindenfelé éneklik, énekelték a gömöri restauráción még a kortesek is.” Vagyis a költő szerint a vers a szamárról szól… Ebben is van valami finom, együttérző, diszkrét humor, amely sajátosan emeli ki a juhász tragédiáját.
Gyulai Pál úgy látta, csak a vers végi csattanóban van humor, de Pándi Pál szerint tévedett: a humor az egész költeményen „végigparádézik”. A csattanó pedig több, mint humoros: „a tehetetlenségnek és a kétségbeesésnek olyasféle reflexe, mint a jégeső verte szőlőt botjával pusztító parasztember dühe”. (Idézet Pándi Pál Petőfi című könyvéből.)
A szamarat fejbe verő mozdulat logikailag indokolhatatlan – mit tehet az a szerencsétlen szamár a juhász babájának haláláról? –, értelmes okot nem lehet találni rá. Viszont nagyon is pontos és erőteljes a lélektani összefüggés. A mozdulatnak tehát pszichológiai oka van.
Ahol a logikai és pszichikai kapcsolat ok és okozat között nem egyértelműen világos, ott felemás hatás keletkezik: adott esetben lehet a tragikus helyzetnek egy fájdalmasan komikus színezete is.
A Megy a juhász szamáron egyébként jó példa Petőfi költészeti forradalmára: olyan témáról szól, amely addig úgyszólván ismeretlen volt a magyar költészetben. Ezért írta találóan Erdélyi János a versről azt, hogy „Nem a juhász szép, amint megy a szamáron, hanem hogy azt versben is ki tudja valaki mondani.”
Az olyan népi figurákat, mint ez a gyászoló juhász is, Petőfi rokonszenve emelte be az irodalomba. Az újdonság erejével hatott a vers frissessége, az a mozgalmasság és életszerűség, amivel a költő népi alakjait ábrázolta.
Petőfi nem hősöket és nagyszerű erényeket választott versei témájául, hanem hétköznapi embereket, hétköznapi tulajdonságokkal. Meg tudta ugyanis látni ezekben a népi hétköznapokban azt a szépséget és emberi értéket, amely méltóvá teszi őket arra, hogy a költészet témái legyenek.
A Megy a juhász szamáron verselése szimultán: egyrészt időmértékes (trochaikus lejtésű), másrészt ütemhangsúlyos is (kétütemű hetes és hatos sorokból áll). Rímelése félrím. Rím-és ritmusképlete: 4/3 x 4/2 a 4/3 x 4/2 a.
Petőfi dalai, mint tudjuk, olyan népszerűek voltak, hogy igen hamar megzenésítették őket. A Megy a juhász szamáron című versre Szénfy Gusztáv írt nótát, amely 1845-ben nyomtatásban is megjelent.
