A vers 1844 júliusában keletkezett Kunszentmiklóson. Népies helyzetrajz, amelyben Petőfi egy komikus elemmel is bíró tragikus történetet mond el egy juhászlegényről E/3. személyben.
Megy a juhász szamáron
Megy a juhász szamáron,
Földig ér a lába;
Nagy a legény, de nagyobb
Boldogtalansága.
Gyepes hanton furulyált,
Legelészett nyája.
Egyszercsak azt hallja, hogy
Haldoklik babája.
Fölpattan a szamárra,
Hazafelé vágtat;
De már későn érkezett,
Csak holttestet láthat.
Elkeseredésében
Mi telhetett tőle?
Nagyot ütött botjával
A szamár fejére.
Először is próbáljuk megállapítani, mi a vers műfaja! Első ránézésre dalnak tűnik, de egy kis mini történetet olvashatunk benne, amelynek elbeszélője nem azonos a főhősével, ráadásul egy tragikus történetről van szó. Mindez inkább a verses epikával rokonítja a költeményt, főleg a balladával.
Ugyanakkor egyáltalán nem balladai vonás a vers humora, ami az utolsó sorban bukkan fel, és az egész verset visszamenőleg átminősíti. Ezért a híres Petőfi-kutató, Horváth János „néprománc”-nak nevezte a művet. Ilyen néprománcok írására állítólag Vachott Sándor biztatta a költőt. Maga Petőfi is néprománcnak tartotta a verset.
A helyzetrajzon túl a versnek mozgalmas elbeszélő része is van, de a hangsúly nem a miniatűr cselekményre helyeződik, hanem az adott embertípus rajzára, az alakrajzra.
Ezért a műfaj végeredményben népies zsánerkép (a zsáner egy adott típust mutat be, s ez a típus jelen esetben a kedvesét gyászoló juhász alakja), bár ezzel nem minden elemző ért egyet (Pándi Pál szerint a vers csak rokona a zsánerképnek, de nem sorolható a klasszikus zsánerek közé).
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
