A Minek nevezzelek egy nagy dimenziók között mozgó szerelmes vers, nagy hangulati változások jellemzik, túldimenzionált, szenvedélyes. Nagy, hullámzó, szélsőséges érzelmek, indulatok között mozog, valósággal fuldoklik a költő.
Ezt a hullámzást a vers külső formája is visszaadja. A Minek nevezzelek ugyanis jambikus lüktetésű, rímtelen időmértékes vers, amely 5 db 10 soros strófából épül fel, de a szótagszám változó, a sorok különböző hosszúságúak, kiegyenlítetlenek. Már önmagában ez is, a sorok „szabálytalansága” és a rímelés hiánya érzékelteti, hogy olyan érzelmi kitörések lesznek a versben, amelyeket a költő nem fog vissza, nem korlátoz.
Petőfi tanácstalanul, tehetetlenül szembesül azzal, hogy van, amit lehetetlenség szóval kifejezni, kimondani. Próbálkozik, nagyszerű kifejezések egész sorát vonultatja fel, minden strófa elején reménykedik, bizakodik, hogy talán most sikerül megtalálni a keresett szót, s minden strófa végén kétségbeesve nyugtázza, hogy nem, ez sem az, ezt a kétségbeesést jelzi a strófa végén megismételt kérdés: „Minek nevezzelek?”
Ez a megismételt kérdés valójában nem is kérdés, hanem állítás, amellyel a költő megerősíti a Júlia megnevezésére tett kísérlet sikertelenségét. Ez a kérdés formájú állítás kimondatlanul is azt jelenti: „annyira szeretlek, hogy méltatlan hozzád minden név, ezért az én számomra lehetetlen téged megnevezni”.
A gondolatjel is, amely ott áll minden strófában a „Minek nevezzelek?” kérdés előtt, arra próbálja ráirányítani az olvasó figyelmét, hogy a kimondhatatlant kimondani milyen nehéz, mennyire lehetetlen vállalkozás.
Mindazonáltal Petőfi fantáziáját a végsőkig felcsigázza a kihívás, hogy megnevezze hitvesét: ihletforrásként különböző helyzeteket, állapotokat képzel el vagy idéz fel emlékeiből. Minden versszak egy-egy kis keretbe zárt metafora (a „Minek nevezzelek?” kérdéssel kezdődik és zárul, így a kezdő és záró sor minden versszaknak keretet alkot).
Tehát minden strófa egy gondolat metaforikus kibontása, és minden strófa egy-egy többszörösen összetett mondatból (körmondatból) áll. A tagmondatok határa többnyire egybeesik a sorvégekkel, de éles áthajlások is előfordulnak. Kifejezőeszközként Petőfi metaforákat, fokozást, halmozást használ.
Júliát konkrétan csak az utolsó versszakban nevezi meg a költő, az első 4 strófában csak egyes jellemzőit, testrészeit próbálja megnevezni: az 1. strófában a szeme („merengő szemek esti csillaga”), a 2. strófában a tekintete („tekintet szelíd galambja”), a 3. strófában a hangja („csalogány-hangok”), a 4. strófában az ajka („ajkak lángoló rubintköve”) és végül az 5. strófában maga Júlia kerül sorra.
Tehát a vers szerkezetileg 5 egységből áll, minden strófa egy külön egység, és minden strófa kibont egy metaforát:
- versszak: szemed – csillag
- versszak: tekinteted – szelíd galamb
- versszak: hangod – a tavasz üzenete
- versszak: ajkad – lángoló rubintkő
- versszak: hitves – boldogság édesanyja, képzelet tündérlánya, ragyogó valóság, világnál többet érő kincs
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
