Jellemző létállapotunk a magány, az egyes egyedek különvalósága, és egymás megsebzése, miközben ezzel a börtönszerű, szenvedéssel teli élettel küzdünk. Minden értelmes kapcsolatteremtés lehetetlenné vált, az egész emberi élet abszurd.
Az „Egymást túlkiáltó szónkra / visszhang sem felel” sor kétféleképpen is értelmezhető. Vagy az emberek közötti kommunikáció sikertelenségére utal, vagy a transzcendenssel, Istennel való érintkezés lehetetlenségét jelenti (Isten hallgat, nem felel, magára hagyta az embert). Ebből jól érződik a 20. századi ember elveszettsége és bizonytalansága: nincs hite, nincs biztos kapaszkodója. Se egymásra, se Istenre nem számíthatnak az emberek, nem támaszkodhatnak senkire.
A halak sorsa egymás elveszejtése: ahogy vergődnek a szúró kövek, kavicsok között, nemcsak önmagukat, hanem egymást, testvéreiket is megsebzik, megölik. Ez az öldöklés, ez a csatázás teljesen értelmetlen és céltalan.
Olyan, mint egy örökké tartó büntetés, de nem olyan bűnhődés, amely megtisztulást, bűnbocsánatot hoz, hiszen itt a szenvedés nem hoz feloldozást, teljesen hiábavaló és irracionális. Így aztán minden egyén, minden ember megváltatlan életet él, és mindenki végigmegy a saját szenvedéstörténetén („nem válthat ki poklainkból / semmi szenvedés”).
Olyan, mintha az elkárhozottság kényszerképzete szorongatná a lírai ént. Mintha magát a létét érezné menthetetlenül bűnösnek.
A halak vergődése addig tart, amíg a „hatalmas halász” el nem pusztítja őket. A „hatalmas halász” a végső megsemmisülést, a halált jelenti. Ugyanakkor azt is sugallja a kép, hogy ez a halál milyen abszurd.
A zárlat „hatalmas / halász” szintagmája felidézi első nyelvemlékünk, a Halotti beszéd „halálnak halálával” tőismétléses szerkezetét. A finnugor alapnyelvből származó „háló”, „hal” és „halál” szavaknak közös eredete van: egy manysi mítosz szerint a meghalt ember lelke madár alakban érkezik az alvilág égi bejáratához, amely egy olyan háló, amelyen hal képében kell átfurakodnia.
A vers által sugallt világképből hiányzik az üdvözülés, a megváltás motívuma, az isteni kegyelembe vetett hit, annak ellenére, hogy Pilinszkyt tipikusan katolikus költőnek szokás tartani. Más műveit jobban áthatja a hit és a katolikus terminológia, világkép. Első korszakát azonban még inkább az egzisztencialista világfelfogás hatotta át, így ezt a verset is.
Az egzisztencialista Heidegger alaptétele szerint a halál, a végesség az emberi létezés egyetlen perspektívája, és az élet a halál tényével való folyamatos szembesülések sorozatából áll.
A Halak a hálóban időmértékes verselésű, 8 és 5 szótagos sorokból áll. Rímek: x a x a. Látható, hogy Pilinszky nem mondott le a rímről, sem a szabályos versformáról, ilyen értelemben a modernnek számító szabadvers helyett a hagyományos költői eljárások folytatója.
Költeményében határozott logika is van, kerüli a homályosságot, a töredezettséget. Nála egy versmondat alig különbözik egy prózában írt mondattól. A mondanivalója súlyos, de a mögötte levő költői képek nem látványosak, nyelvezete pedig már-már szegényesnek hat.
Saját bevallása szerint a „szavak hiányából” teremtette költészetét: „Ha megkérdeznék, mi is az én költői nyelvem, igazság szerint azt kellene válaszolnom: valamiféle nyelvnélküliség, valamiféle nyelvi szegénység… Viszont a művészetben az ilyen szegény nyelv is – ezt a szegények büszkeségével kell hogy mondjam – megváltódhat.”
