Pygmalion: a 10. könyv 5. elbeszélése Pygmalion története, amely a ciprusi történetek közül való.
Helye a kötetben: a közvetlenül előtte levő történet a Propoetidák szemérmetlen viselkedéséről szól, ehhez kapcsolódik egy összekötő mondattal a Pygmalionról szóló elbeszélés.
Forrás, minta: az eredeti mítosz, amelyet Ovidius feldolgozott, valószínűleg Aphrodité és Adonisz szerelmi történetével volt kapcsolatban (Pygmaliont Adonisz leszármazottjaként említik bizonyos mítoszok). Az eredeti mítosz Pygmaliont Küprosz királyaként nevezte meg, de Ovidius megfosztja a történetet ettől az ismert hagyománytól: nála Pygmalion egy magányos művészember.
Nyelve: latin.
Műfaj: verses elbeszélés (mítoszfeldolgozás, mítoszátírás)
Téma: a nők bujaságától megundorodott magányos szobrász elefántcsontból olyan női alakot farag ki, amely annyira szép, hogy a művész beleszeret saját művébe.
Cím: a főhőst nevezi meg (a kötet címe, az Átváltozások témajelölő)
Alapgondolat: a kiábrándult, világtól elvonult ember magányában nem a valóság utánzásával alkot, hanem belső vágyaiból és látomásaiból a fantáziája segítségével teremt valamit.
Tehát a mű középpontjában egy művészeteszmény áll, méghozzá olyan eszmény, amely ellentmond a klasszikus görög elveknek. Arisztotelész Poétika c. művében az alkotói folyamatot utánzásként (mimézis) értelmezte, Ovidius ezzel szemben teremtésként értelmezi.
Az ókori művészetfelfogás alapját az imitáció, a művészi mintakövetés képezte. A tökéletes alkotó arra törekedett, hogy egy már meglevő műalkotás minél tökéletesebb mását tudja elkészíteni. Ovidius ezzel az eszménnyel a művészi öntörvényűséget állítja szembe.
A művészi alkotómunka új értelmezése a hellenisztikus korban alakulhatott ki, amikor megkérdőjeleződött az egyén és a közösség, a művész és a közönség kiegyensúlyozott viszonya. Ekkor vált egyre hangsúlyosabbá az öntörvényűség (autonómia) gondolata. Ez a felfogás tovább erősödhetett azokban a századokban, amikor Róma a görög poliszokat provinciaként a Római Birodalomhoz csatolta.
Szintén erős lehetett Augustus principátusa idején, amikor fontos kérdéssé vált a hatalom és a művészet viszonya. Mivel a császár igyekezett a művészeteket a maga szolgálatába állítani, ennek ellenhatásaként kapott nagyobb hangsúlyt a művész belső szabadsága, függetlensége. A teremtő fantázia dicsőítésével Ovidius az Augustus-kor egyik legérzékenyebb kérdésére reflektál.
Cselekmény: Pygmalion a nők bujaságától megundorodott, nőtlen művészember. Egy hófehér elefántcsontból olyan alakot farag ki boldogtan, csodálatos művészettel, amilyen szépségű nő még nem született a földön. Addig tökéletesíti a művet, amíg szebb nem lesz minden létező, élő nőnél.
A szobornak igazi lányalakja van, és annyira élethű, hogy szinte azt hinnénk, él és mozdulni akar. Kezeivel Pygmalion gyakran megtapogatja a művét, hogy vajon tényleg elefántcsontból van-e vagy igazi test. Önmagának se akarja bevallani, hogy alkotása nem más, mint egy csont. Művébe beleszeret, csókokkal és ajándékokkal halmozza el. Rendre elképzeli, milyen lenne, ha valóban élne.
Vénusz istennőtől egy olyan asszony szerelmét kéri ajándékul, aki pontosan úgy néz ki, mint ez a csodálatos szobor, amit alkotott. Az istennő ismeri Pygmalion szívének vágyát és teljesíti a kérést: életre kelti az elefántcsontból kifaragott női alakot. Pygmalion hazaér és meglepve látja, hogy a csontból formált női alak már nem csontból van: eleven, meleg, hús-vér női test lett a szobor helyén. A szobor él.
Később maga Vénusz istennő adja össze a boldog szobrászt és kedvesét.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!
