Szerelme még akkor sem hal el, amikor Anyegin a végzetes párbaj után eltűnik a faluból. Néha elmegy a férfi üresen hagyott kastélyába, beleolvas könyveibe, elnézegeti a falon Byron képét, az asztalkán Napóleon mellszobrát.
Meg akarja fejteni Anyegin személyiségének rejtélyét: „Pokol-szülött? Ég küldte le? / Kevély ördög? Vagy angyal-e? / Idegen hóbortok bolondja? / Üres káprázat? Moszkvai, / Ki tud Haroldot játszani? (utalás Byron Childe Haroldjára) / Divatszavak bő lexikona? / Utánzó korunk fia? / Talán csak egy paródia?”
Tatjána nem tud belelátni Anyegin igazi énjébe, nem tudja megfejteni a rejtélyt. Ám első szerelméhez azután is hű marad, hogy a szokásoknak megfelelően szerelem nélkül férjhez megy.
Anyegin bolyongásaiból való visszatérése után beleszeret Tatjánába. Miért csak most? Valószínűleg azért, mert Tatjána értékei csak akkor válnak Anyegin számára is nyilvánvalóvá, amikor a feleség szerepében látja. A házasságkötéssel ugyanis az irodalmi szerep helyébe az élet által felkínált szerep lép (a feleség szerepe), ezt vállalja Tatjána méltósággal. (Puskin az élet és az irodalom közül az élet elsődlegességét vallja.)
Csakhogy ez a házasságkötés azt is jelenti, hogy Tatjána Anyegin számára elvész. Bár nem teszi boldoggá a gazdagságot és társadalmi emelkedést hozó házasság (hiszen továbbra is Anyegint szereti), házasságtörésre nem hajlandó. Csak titokban könnyezik, titokban vergődik a gazdag házasság fogságában.
Tatjána megpróbálta megmenteni Anyegint, és a maga őszinte szerelmével, puszta létével sikerült is lerombolnia a byroni pózt és a szerepjátszást, így végül Anyegin rátalált önmagára. A boldogság lehetősége azonban mindkettejük számára örökre elúszik, hiszen Tatjána már férjes asszony, így sem Anyegint nem tudja boldoggá tenni, sem a saját boldogságát nem találhatja meg többé.
Lenszkij: 18 éves fiatal földesúr, aki Göttingából tér haza. Anyegin komorságával, életundorával szemben ő a másik véglet: tiszta, naiv, lelkes, jóhiszemű, gyanútlan, befolyásolható. Semmi kétely nincs benne, rajong minden nagy és nemes eszméért.
Szép és gazdag ifjú, földbirtokos és mellette költőcske is („verselt és dalolt”: kissé ironikusan van kifejezve, hogy tehetségtelen fűzfapoéta volt). Nem csendre, hanem társaságra vágyik, verseiben mégis a magányról énekel meg a múló életről (holott még 18 éves sincs).
Ő is irodalmi szerepekben éli ki magát, az ő irányítói Goethe (nem a klasszicista, hanem a szentimentális Goethe, a Werther írója), Schiller (a szabadság mámorában élő Schiller alakja), Kant filozófiája, s ezek mellett Lessing szentimentális Hamlet-felfogását követi.
Lenszkij üde, bájos, kamaszos, zsenge és éretlen karakter. Az illúziók, az álmodozás, a fantázialét adja élete értelmét. Nincs realitásérzéke, a valóságot nem olyannak látja, amilyen, hanem olyannak, amilyennek látni akarja.
Nem vesz észre dolgokat és nem jó emberismerő. Ezt jelzi az is, hogy érzelmi téren igénytelenül, rosszul választ: a Larin család Olga nevű lánya iránt érez lobogó szerelmet, aki nem méltó hozzá. Arra se érez rá, mi van Anyegin és Tatjána között, ezért meghívja Anyegint a bálba (egy mélyebb látású ember ráérzett volna).
Bár életfelfogásuk mindenben különbözik, jó barátok lesznek Anyeginnel. Kettejük életstílusbeli különbsége okozza Lenszkij végzetét, akinek tragikus és értelmetlen halála az általa képviselt életfelfogás erőtlenségét, a realitástól való idegenségét, életképtelenségét fejezi ki.
Olga: a regény legszimplább, legáttetszőbb figurája. Az elbeszélő azzal jellemzi őt a legtalálóbban, hogy neki nincs igazán köze az irodalomhoz, azaz tucatfigura („Az Olga-arcot rendszerint / Megleled minden regényben”). Szőke, kék szemű, kedves, vidám, bájos lány, de könnyelmű, felszínes és üresfejű. Érzelmileg sekélyes, talán nincs is lelke. Egyetlen célja a férjhez menés.
Lelki szegénységét jelzi, hogy vőlegényét, Lenszkijt nem gyászolja sokáig, hamar elfelejti és férjhez megy egy ulánushoz. Ezzel ki is lép a regény világából.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
