Az A la recherche (kiejtés: „álá rösers”) 1944. augusztus 17-én keletkezett a Lager Heidenau-ban, Žagubica fölött a hegyekben. A Tajtékos ég című posztumusz verseskötet egyik kiemelkedő darabja.
A vers születésekor Radnóti még nem idős ember, csak 35 éves, mégis számba veszi a múltat, leltárba szedi az emlékeit. Azok a szenvedések késztetik erre, amelyeket a jelenben kénytelen átélni, és azok a szörnyű kilátások, amelyeket a közeljövő tartogat számára. A rá váró rémségek miatt fordul a múlt felé.
A versben régi emlékek jönnek vissza: barátok, csöndes szelíd esték nyugalma, mindazok az élmények, amelyeket az azóta bekövetkezett rettenetes események más távlatba helyeztek. A múltat nemcsak az időbeli távolság teszi széppé, hanem a halál közelsége is.
A beszélő ma már egészen mást tart fontosnak, mint akkor, hiszen nap mint nap hullnak el társai mellőle, a véletlen szelektálja őket. A halál más távlatot, értéket, jelentőséget ad mindannak, ami régen volt. A borzalmas élmények felkeltik a végtelen hosszúnak tűnő eltelt idő élményanyagát. A költő sok kicsi képben jeleníti meg emlékeit, pl. a beszélgetéseket a borozgató barátokkal és fiatal feleségeikkel.
A múltat még idillikusabbá, még szebbé teszi számára az a tudat, hogy akkor még éltek azok, akik ma már halottak, és otthon voltak azok, akik ma foglyok. A jelen eseményeinek fényében mindaz, ami elmúlt, valószínűtlennek, elérhetetlennek és visszahozhatatlannak tűnik már.
A la recherche
Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?
Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld
jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és
éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt
drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,
szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.
Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben,
s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek,
s mig riadozva aludt körülöttük a század a mocskos
éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,
mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.
Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak,
dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön,
s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,
némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, –
s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.
S volt ahová … mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások?
szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek,
és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők
ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.
Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal?
és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?
hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását,
művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik,
s mérem (néma fogoly), – jajjal teli Szerbia ormán.
Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé,
mert ami volt, annak más távlatot ad a halál már. –
Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában
és beleisznak majd poharunkba, kik eltemetetlen,
távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.
Műfaja elégia, hangulata szomorú, rezignált, elégikus. Ezt a hangulatot a befejezés sem oldja fel, de a zárlatban van valami csendes fájdalom, ami mégiscsak megnyugvást hoz.
Témája a múlt felidézése, az idilli világba való visszavágyás a jelen ellenében. A múlt iránti nosztalgia és a tragikus jelen egymást váltó dallama összefonódik, együtt fejezik ki a jóvátehetetlen és végleges veszteséget, amelyet a beszélő elszenvedett. A költő az eltűnt időt, az emlékeket, a régi barátokat, a letűnt idillt kutatja.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
… a szabadság angyala őrzi (!) {nem „érzi”} nagy álmuk az éjben.
Javítottam, köszönöm.